A következő szöveg tényleg a füzetem margóján található, és iwp szeminárium közben született:

♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠♠

Csak a biztonság kedvéért, már sokkal jobb kedvem van :)

és ezt Borától kaptam még ehhez:

"Ez azonban leegyszerűsítés. A szabadságot nem lehet kizárólag negatív fogalmakkal - mint korlátozás vagy kényszer hiánya- meghatározni. Valójában sok esetben éppena  korlátozás a felszabadulás eszköze...
Ha valaki zeneileg tehetséges, évekig kell gyakorolnia. Ez olyan kényszer, amely korlátozza a szabadságát. A gyakorlás ideje alatt nagyon sok mindenről le kell mondania. Ám ha tényleg tehetséges, fegyelemmel és  a határok felállításával fogja kibontakoztatni képességét, különben kárba vész. Mit is tesz ilyenkor? Szándékosan lemond szabadságáról, lemond bizonyos dolgokról, hogy elnyerjen egy magasabb rendű szabadságot, és ennek birtokában megvalósítsa céljait...
Nagyon sok esetben a szabadság nem a korlátok megszűnését jelenti, hanem a megfelelő-felszabadító- határok felfedezését...
A szabadság tehát nem azt jelenti, hogy eltűnnek a korlátok és a kényszerek, hanem azt, hogy megtaláljuk ezek közül azokat, melyek megfelelnek természetünknek és felszabadítanak..."

A mai napon az érzéseimet legjobban talán ez a mondat fejezte ki: I felt like shit. De mivel mindennek oka van, rögtön meg is ismertetlek rosszul létemnek előidézőjével. Tegnap este ugyanis egy kisebb társas összejövetel zajlott szerény lakásomban, átjöttek páran, és talán a legkifejezőbb, ha egy számmal jellemzem az estét: 15. Ennyi üres boros üveg vár ugyanis arra, hogy Wade-del erőt vegyünk magunkon és levigyük őket a szelektív kukába...

Tehát, reggel könnyed émelygéssel szálltam fel a metróra, angol órámra tartva. Az órán volt egy-két kritikus pont, mikor nem nagyon tudtam nyitva tartani a szememet, de az elalvást sikerült elkerülnöm egy-két igen érdekes témának köszönhetően. Az egyik cikk ismertetés egy levélről szólt, amit egy amerikai cégvezető írt a francia munkásokról. A véleménye nem túl kedves, azt mondta róluk, hogy egész nap csak beszélgetnek és nem dolgoznak, és, hogy ő biztos, hogy nem fektetne be emiatt Franciaországban. Mielőtt folytatnám, megkérnék mindenkit, hogy képzelje el, hogy ez a levél Magyarországról szól. Mi lenne a reakciónk rá? Valószínűleg bólogatnánk, és keseregnénk egy jót. Itt azonban egész más a helyzet. A vita során csak úgy perzselt a nacionalista indulat, a franciák kikérték maguknak az egészet, és panaszkodtak, hogy ez milyen sértő a nemzet számára, és egy-két statisztikával is dobálóztak, miszerint Európában a franciák dolgoznak a második legnagyobb hozzáadott értékkel... Én meg szépen csöndben végiggondoltam, hogy miket is tudok a francia gazdaságról, elsőre a hatalmas állami támogatással működő agrár szektor, és a szintén államilag támogatott autóipar ugrott be, valamint, hogy most ők sem a hatalmas gazdasági növekedésről híresek mostanában. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben jobbnak láttam hallgatásba burkolózni. De azért érdekes volt hallgatni és szembesülni ezzel a hatalmas büszkeséggel. Ők még mindig szeretnék azt hinni, hogy ők a világ egyik vezető hatalma, Hogy a valóság mi, arról majd írnak azok, akiknek a csodálatos cikkeit kell olvasnom hétről-hétre....

Egy másik érdekes pontja volt az órának, amikor egy srác elkezdett, Orbán Viktorról, a Jobbikról, az ELTE BTK listáról, és arról a nemrég készült kutatásról beszélni, amely szerint a magyar egyetemisták között a Jobbik rendelkezik a legnagyobb támogatottsággal. Ezen azért hüledeztem egy kicsit, eddigi tapasztalataim alapján itt nem nagyon érdekli az embereket mi van a német határtól keletre. Kérdezgettek is az otthoni dolgokról, de nagyon nem tudtam összeszedni a gondolataimat, köszönhetően az ügy sokrétűségének. Azért megnyugtattam őket, hogy még demokráciában élünk, habár lehet, hogy egy unortodox fajtájában. Ja és a srác Ungerianak mondta az országot, amit fogalmam sincs honnan vett, kicsit olyan olaszos beütése van a dolognak...

Óra után úgy döntöttem megéri 35 percet metrózni azért, hogy aludhassak egy órácskát otthon, így haza is mentem, majd egy kis pihi után megint vissza a suliba Afrikára. Ez elég érdekes volt, a ruandai népirtás és a város kapcsolatáról volt szó, ami elképesztő. Kigali, a főváros Afrika egyik legfejlettebb városa lett többek között a népirtás miatti bűntudatnak is köszönhetően....  Este pedig beestem az ágyba és másnap délig aludtam.

Szombaton megnéztük az Institute du monde arabot, ott is az állandó kiállítást. Szép volt, jó volt, de láttam már jobbat is. Például pár hete a folyó másik partján a Louvreban. Viszont az épület elég király, a homlokzaton olyan fémszerkezeteket szereltek föl, amiknek változtatható a mintája, így például 6 ágú csillagból 8 ágút lehet készíteni. Ez azért fontos, mert az intézet nem csak az iszlámnak és az araboknak van szentelve, hanem az egész kultúrkörnek, így a kiállításon foglalkoznak a zsidókkal és a keresztényekkel is, sőt még az is le van írva, hogy a ma ismert arab írást keresztény misszionáriusok találták ki!

Az egészet 2008-ban adták át, ám ennek ellenére kicsit retró hangulata van, másfelől viszont nagyon érdekes atmoszférát teremt a sok pici fénybeeresztő lyuk a homlokzaton. És amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az udvaron egy Zaha Hadid által tervezett pavilon szerénykedik. 

Este átugrottunk Trixiékhez, hogy nézzük A Dal-t, de szerencsére inkább normális zenét hallgattunk, és próbáltuk bevezetni a chilei Ferencet a magyar kultúra rejtelmeibe, néha túlon-túl nagy hévvel is.

Most pedig nekilátok egy előadásnak az EU-ról, viszont kezdek rájönni, hogy valamit nagyon nem csinálok jól, az az undor, ahogy az itteni tanuláshoz állok nagyon nem jelent jót. Már nagyon várom a szünetet, hogy egy kicsit ne kelljen ezzel az egész egyetemmel foglalkozni, és egyre gyakrabban gondolok a nyárra. Ez viszont annyiban gond, hogy így meg nem tudom megélni rendesen a dolgokat, mert biztos vagyok benne, hogy itt-létemnek nem az a célja, hogy időm nagy részét a szobában, a gépem előtt görnyedve töltsem. A megoldást viszont még nem találtam meg, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon, vagyis hogy jól érezzem magam, és a tanulásban is jeleskedjek. Igazából így leírva rögtön be is ugrik a megoldás, olyat kell tanulni, ami örömet okoz! Ez nagyon jó, az egyetlen gond vele, hogy most nem tehetem meg, hogy kiszállok a rendszerből, és itt hagyok csapot-papot és belekezdek valami másba. Ezt a maradék 6 hétnyi tanulnivalót még abszolválni kell, akár tetszik, akár nem. És az, hogy tudom mi a tényállás, nem túlzottan könnyíti meg a dolgomat. És még hideg is van...

Végezetül itt egy kép, ami egy cicát ábrázol és egy ház faláról származik:

Épp itt ülök Trixiéknél és próbálunk átvergődni a feladott szövegeken, két 40 oldalas cikken, eddig nem sok sikerrel. Viszont már megnéztük a New Girl legújabb részét és készülünk ebédelni. A cikkek nagyon nagy nehézséget okoznak számomra, néha elgondolkoztam, hogy hogy gondolhattam, hogy a tudásom elég egy külföldi egyetemen való tanuláshoz. Másrészről viszont, mikor értek minden egyes szót, le is tudom fordítani magyarra, és még mindig azt mondom, hogy ennek semmi értelme, akkor úgy érzem baj van. Valamilyen stratégiát mindenképpen ki kell dolgoznunk ahhoz hogy át tudjunk menni a vizsgákon, kivéve talán az EU-t és az afrikát, amik könnyebbnek ígérkeznek....

Az első bekezdés óta eltelt egy nap. most pont időt adok a ruháknak, hogy megtisztuljanak a lavór gőzölgő vizében. Kicsit nehéz ez a blogírás, ugyanis mostanában beleestem abba az állapotba, hogy olyan sok dolgot kellene csinálnom, hogy inkább nem csinálok semmit... De talán most ezzel kitörök a körből.

Lássuk csak milyen említésre méltó dolgok történtek:

Hétfőn megtartottam életem legrosszabb előadását, habár Trixi azt mondta, hogy az én részem kicsit jobb volt, mint a partneremé, de ez nem hiszem, hogy számítana, hisz a felelősség közös az ilyen projektekben. Azonban erről legyen elég ennyi, ami volt, elmúlt, akit érdekelnek a konkrétumok az keressen meg személyesen! A nap többi része azonban, beleértve az esemény előtti órákat is csodás volt. Sütött a nap, nem volt farkasordító hideg, és minden király volt, egészen estig, amikor meg kellett volna csinálnom egy tervet az egyik beadandómhoz és azon nem tudtam túl tenni magam. A feladatot azóta sem sikerült megcsinálnom, de kértem már halasztást...

A kedd viszonylag kellemesen telt, a francia kifejezetten jó volt. Az egyetlen kevésbé jó dolog az az e-mail volt a könyvtártól, ami szerint nem vittem vissza az egyik könyvet. Ez azért volt fura, mert Katia vissza vitte, de azért biztos, ami biztos leellenőriztük, hogy a jó könyvről beszélünk, és úgy tűnt minden rendben van. Ennek ellenére iszonyatosan ideges lettem, de valószínűleg ez is csak egy pótcselekvés volt, egy jó indok, hogy korán lefeküdjek aludni.

Szerdán ugyanis minden egyszerűen megoldódott, bementem a könyvtárba, mondtam, hogy mi van, ők gyorsan lecsekkolták, hogy igazam van-e és ennyi volt. Ezután még kinyomtattam a vélib papírjaimat is és postára adtam, így lehet, hogy egy hét múlva már tekerhetek! És az első bekezdés is a szerdai nap egy részét írja le.

Mint látjátok elég furán vagyok most, néha nagyon jó, néha meg pokolian rossz, főleg az ipw és pol psy-hez kapcsolódó dolgok váltják ki ezt az utóbbit. Próbálok dolgozgatni ezeken is, keresni az okokat, de nehéz. Viszont most például megint gyönyörűen süt a nap, ami megjavítja a napot, este meg meg valószínűleg szocializálódunk a Szajna parton.

Hát, talán most ennyi, remélem tudom szűkíteni a bejegyzések közötti időbeli távolságot a jövőben!

Régen jártam erre, ez egy szempontból rossz, mert nem tudok mindent dokumentálni, más részről viszont azt mutatja, hogy tartalmas napokon vagyok túl, amikbe nem fért bele félórányi blogolgatás. De most itt vagyok!

Csütörtökön végre valahára eljutottam a Biblithéque Saint Geneviévebe (igen, végre fel tudtam kelni...) és a beiratkozásommal egy újabb plasztikkártya tulajdonosa lettem! A könyvtár lenyűgöző, hatalmas belmagassággal, habár az itt tárolt könyvek száma nem tűnik olyan nagynak, vagy csak jó francia szokás szerint mindet a raktárban tartják. Azt mondom, hogy a szabóervin kapott egy versenytársat. Nem mondom, hogy jobb, de mindenképpen beszállhat a versenybe. És, mivel ingyenes a beiratkozás, minden érdeklődőnek szívesen megmutatom! A könyvtárból hazajövet még beugrottam a suli könyvtárába is egy könyvért, amire egy órát kellett várnom. Ezt bevásárlással ütöttem el, így a metrón egy bagettel és a kivett könyv társaságában utaztam haza. Mondanám, hogy a nap eredeti célja az eu beadandó megírása volt, de hazudnék, a cél a könyvtár megnézése volt, így a nap sikeresnek tekinthető!

Megjegyzés: Mivel Trixi megkért, hogy ezt a képet retusáljam ki, ezért innentől mindenki, aki azt meri állítani, hogy a képen nem Beakerrel szerepelek a Muppet-showból az feleősségre vonható.

Pénteken elmaradt az angolom, vagyis sokáig aludhattam! Később volt egy iwp előadás a nemzetközi kapcsolatok elméleteiről, realista, neorealista, liberális, marxista, konstruktivista. Egy élmény volt. Afrikán meg rájöttem, hogy egyszerűen nem tudok koncentrálni amikor a csávó beszél, annyira vontatott, ellenben a nő mondanivalójára minden nehézség nélkül akár reagálni is tudnék. Este úgy volt, hogy tanulok, ez félig-meddig így is volt, majd átjött Trixi és iszogattunk egy kicsit és főztünk pudingot, de nemsokára el is tettük magunkat, mert másnap 6.30-kor kellett kelnünk, hogy végigéljük első egynapos túránkat Fountainebleauba!

Az ébredés elég fájdalmas volt, de valahogy mégis ott álltunk 7.50-kor a Gare de Lyon metrómegálló 1-es kijáratánál, a gond csak az volt, hogy rajtunk kívül még ketten voltak ott a 11-ből. Kiderült, hogy a vasútállomásnak is van egy 1-es kijárata, így hosszas keresgélés után találtuk csak meg egymást. Az utasok:

• Xi Zhou: kínai, aki Amerikában tanul, fotós - nem tudom hogy került ide
• Jen To: kanadai, kína származással, IR-t tanul - nem tudom hogy került ide
• Jyhunn Lee alias Selena: dél-koreai, IR-t tanul - régóta ismerjük, Trixi barátnője
• Natalya Zabolotnikova: orosz, közgazdász - ő a keddi ebédelő pajtink Trixivel, akiről meséltem, hogy államtitkokat osztott meg velünk Oroszországról.
• Gál Andris: ha nem lenne egyértelmű: magyar, mesteres eu ügyekből - Corvinusos, és a mázlista a Citében lakik..
• Ferenc Sziklai: chilei, az apukája magyar, de egy mukkott nem tud magyarul a srác. pszichológusnak készül - alapból angolt tanulni jött ide, összesen kettő órája van, ebből az egyik a Párizs története nevű, ami kb egy városnéző óra (építészettörténeti pro-szemináriumnak is mondhatnám :) a másik meg a foci..

Tehát ennyien vágtunk neki az útnak reggel. Az állomáson azonban volt egy kisebb elbizonytalanodás, hogy akkor most melyik vonatra is kéne szállnunk,és hogy a navigo passunk jó-e erre a távra. A tájékozódást nem segítette, hogy a vagon, amivel mentünk a D jelű RER vonaláról lett iderakva, így majdnem leszálltunk róla, amikor mondták a kallerek, hogy "nyugi, azt ne figyeljük, a vonat Fontainebleauba megy". Nem tudom ki nem nyugodott volna meg egy ilyen utasítástól, így leültünk és csevegtünk.

Az utazás eddig érdekes pontja volt, mikor a vonat megállt az erdő közepén, és mi azt hittük, hogy ez a megálló, és le akartunk szállni. Az ajtó ki is nyílt, de valami gyanús volt. Később kiderült, hogy a vonat csak véletlenül állt meg, de nem csodálatos, hogy az ajtót kb bármikor ki lehet nyitni, ha a vonat áll? Ha az SNCF-en múlik, akkor az erdőben bolyongunk még mindig...

A városka, ahova érkeztünk a tipikus francia kisváros volt. Már eredetileg is osztálykirándulás érzésem volt, de ez a hely a kultúrtöritáborok hangulatával csak ráerősített. Mivel még csak 9 óra volt, az idő csípős volt egy kicsit, de sütött a nap, csönd volt és olyan nyugalmas érzés szállt rám. Nagyon jó volt végre kiszakadni Párizsból egy kicsit. Elsétáltunk a városka közepére, ahol ittunk egy kávét, és végre kipróbáltam milyen a kávézó előtt, annak háttal ülve kávézgatni és csak az embereket figyelni. Nem rossz, egyáltalán nem rossz. Itt beszélgettünk egy jót Ferenccel is pszichológiáról meg drogokról és kiderült, hogy a srácban sokkal több van, mint ami elsőre látszik. Lassan megtanulhatnám, hogy ez a legtöbb emberre így igaz.... És nagyon érdekes volt, hogy megint volt egy beszélgetés a cigányokról, tapasztalatom szerint a tengerentúliak cigány képe kicsit a Quasimodóban szereplő cigány lányhoz hasonlatos, vándorló nomád nép, színes lenge ruhákban, az egyik lány a hipsterekhez hasonlította őket. Fura volt elmondani, hogy mondjuk 100 éve még így volt, de ma már egész más a helyzet. Ez a téma ugyanakkor nem először kerül elő itt létem során, Wade-del is volt már erről egy beszélgetésünk. Érdekes, és egyben késztet engem, mint magyart, hogy lassan ideje lenne megoldanunk ezt az egész helyzetet. Mert nagyon nem jó azt mesélni, hogy a cigányság nagy része munkanélküli, és átlagosan kevesebb ideig élnek...

A kávé után elsétáltunk a parkba, ami egy igazi francia park, szökőkúttal, egyenesekkel és derékszögekkel. Aki esetleg nem tudná, a kastély királyi rezidencia volt, I.Ferenc, több Henri és Louis is lakott itt, valamint persze Napoleon őcsászársága. A kastély belseje ugyan Versailles, Schönbrunn, Eszterháza és a Loire-völgye után nem okozott különösebb meglepetést, az viszont igen, hogy e termekben nincs semmiféle légfrissítés, így érezni a történelem illatát a levegőben, más néven: kicsit dohos az egész, de azért szép. Közben érkezett még 4 újabb ember egy későbbi vonattal: Artúr (magyar) Ness, Memo (mexikóiak) és Gabriel (Kanadából jött kínai). Elmentünk egy boltba, vásárolgattunk elemózsiát, és kiültünk a parkba eszegetni

Mindent összevetve nagyon jó kis túra volt, jó volt a társaság, jó volt a hely, nagyon nem is kell ennél több. Ajánlom a képeket, amiket Ferenc csinált, ha meg tudjátok nézni facebookon!

Most ennyi jött ki belőlem, a jövőben megpróbálok rendszeresebb lenni!

Igen, megtaláltam az Édenkertet.

Ma kivételesen volt órám reggel, amin nagyon megéheztem, mert sehogy sem voltam képest wifi-t varázsolni a gépemnek, így siettem haza, hogy bekapjak valamit. Otthon egy e-mail fogadott, mi szerintem el kell végeznem az összes tárgyat, amit felvettem, így nincs esély arra, hogy az általam nem túlzottan kedvelt Political Psychologiet megússzam. Ez egy kicsit letaglózott, de szerencsére rövid idő alatt kiszedtem magam a szenvedésből. Ha meg kell csinálni, akkor meg fogom csinálni.

Ez után nekiláttam egy beadandó előkészületeinek jövő hétre az Európai Unióról, ami azt jelenti, hogy egy idő után fogtam magam, és eszembe juttattam, hogy mennyi mindent is kéne elintézni, például elmenni a postára, és ha már úgyis arra megyek, egyértelműen most jött el annak az ideje, hogy megnézzem az építkezés mögötti területet, ahol egy parkot sejtettem. Vannak dolgok, amiket rögtön el kell intézni, nem igaz?

Miután ékes francia mormogással elintéztem Francois leveleit el is indultam, és egyszer csak ott volt. Építkezésekkel, és hatalmas forgalommal, valamint egy viszonylag termetes kerítéssel és vizesárokkal körbevéve. Már itt felmerült bennem, hogy miért is kell ennyire védeni ezt a helyet, és mégis kitől, de ebben a pillanatban rá is jöttem. Magunktól kell megvédeni.

Ami még érdekes, hogy az egész egy befektetésnek köszönhető, amint itt láthatjátok, a projekt neve Clichy Batignolles és egy egész városrészt rehabilitálnak vele (feltételezem, hogy rehabilitálják, habár nem tudom mi volt itt korábban, de nem hinném hogy a párizsiaknak nem tűnt föl egy viszonylag méretes üres terület a város központjától nem is annyira messze, így nyugodtan kizárhatjuk, hogy egy szép zöld mezőt építenek be). A Parkban van egy hosszúkás tó, tele vízinövényekkel, van játszótér, gördeszkapálya, kosárpálya, mesterséges domb, formatervezet utcai bútorok, széééép zöld gyep, futók, sétálók, ülők, állók és mindezek mellett sok-sok gyerek. És tényleg egy vizes-árokszerűséggel van elválasztva a külvilágtól, ami számomra megdöbbentő.

Ha minden jól megy sokat fogok ide járni, mert tényleg úgy érzem, hogy találtam egy keveset az Édenkertből. És azon már meg sem lepődöm, hogy csak az út másik feléig kellett menni érte.

Így visszaolvasva nem nagyon sikerült átadnom a hely hangulatát, amiért sajnálkozom is, más részről viszont pont azon gondolkoztam, hogy mennyire is nehéz írni. Mármint pontosan azt leírni, amit akarsz, érzel, gondolsz. Néha úgy érzem, hogy a szavak önmagukban egyáltalán nem fejezik ki azt, amit szeretnék kifejezni velük. Sokkal többet kérnek tőlem, hogy megtegyék, amit én kérek tőlük. Minden egyes gondolathoz össze kell szednem a szavak családját, akik a világ különböző pontjain, gyakran rejtett kis erdei kunyhókban laknak és nem nagyon szeretnének visszatérni a civilizációba. Viszont ha sikerül őket rávennem, akkor a nagy családi találkozón már mindenki jól érzi magát és szívesen kifejezik, azt, amit kérek tőlük. Ugyanakkor ez sok energiát igényel. Valahogy ezzel is magyarázom azt, hogy én az írást mindig is egy bátor tevékenységnek tartottam. Azt nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra elkezdeni, először fel kell vértezni magunkat fegyverekkel, és némi elemózsiával, mert a szavak megtalálásához nem csak a sarki boltig kell elsétálni. Vagy lehet, hogy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy nekem nem.

Van egy olyan teóriám is, miszerint az írás Istenhez tesz hasonlatossá. Mikor elindultam a parkba, fogtam magammal egy füzetet és egy tollat, hogy akkor most írok valamit. De nem írtam semmit, nem mertem. Számomra mikor a toll nyomot hagy a papíron, akkor egy kis teremtés játszódik le. Az a nyom visszavonhatatlanul oda kerül, és rögtön önálló életre kel. Ha én visszaolvasom, már nem azt fogom belőle kiolvasni, amit a leírásakor gondoltam, az, pedig hogy valaki más mit olvas ki belőle, teljességgel kiszámíthatatlan. És ami még nagyobb hatalmat ad az írott szónak, és ezzel kissé meg is rémít engem, hogy képes hatni az emberekre. Egy mondat, egy sor, de lehet, hogy csak egy jó helyre tett vessző lehet, hogy  életeket változtat meg.

Most nem merem visszaolvasni, amit írtam, mindezt meghagyom nektek, és utólag is elnézést kérek. Na jó, igazából nem kérek. Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy amit most leírtam az vajon csak egy nagy maszlag, vagy van benne valami. Számomra biztosan, hisz tudom, jó volt leírni.

Mindenesetre fura azzal igazából szembesülni, hogy vannak rajtam kívül emberek, akik elolvassák az Én írásomat. Lehet, hogy ennek inkább egy vázlatban lenne a helye, de már mindegy...

Drága Feleim,

Nem is tudom hol kezdjem annyi minden történik itt velem ebben a nagy városban. Az ember nem is gondolná mennyire különbözik a világ ezen a fele, a jól megszokott otthonitól. Még a levegő sem ugyanolyan drága barátaim. Ma is például a sok pöfékelő automobil olyan szagot csinált, mint ami a gépgyárakban szokott volt lenni olajozás után.

De, hogy a komolyabb dolgokról is beszámoljak hál' istennek remek egészségnek örvendek és az itt kínált koszt is rendkívül kielégítő, minden nap nagy sétákat teszek, ma például az universitastól egész lakosztályomig sétáltam, ami nem telt többe 5 fertályóránál és közben kedvet kaptam az itteni bér-drótszamár használatához, így holnap el is megyek a postahivatalba kérvényezni, hogy vegyék fel nevemet a regiszterbe.

Ma külön felkeltette figyelmemet, hogy a helyiek is megülik farsang ünnepét, egész hasonlóan, mint mi tesszük minden februárban. Ugyanakkor tévedés lenne rögtön farsangi fánkra, és a mohács környékén honos busó-járásra gondolni, az itteni szokás kimerül abban, hogy jelmezt öltenek és egy jót mulatnak egymással.

Sajnos az egészségem színvonala nem egyezik a tanulmányaim színvonalával. Ma a két órám egyike sem tartogatott izgalmakat. Az első órán a francia professor nem tudott érdekes disputát generálni, a második lecturatom pedig rendkívül unalmas volt. A helyett, hogy a politika psyhologikáját vitattuk volna meg, a professor mindvégig neurosisokról meg structurákról magyarázott. Elkeserítő. Szándékomban is áll írni az ügyben az alma materemnek, hogy tegyenek lépéseket az óráról való elmozdításom érdekében.

Mint azt már följebb említettem itt minden más, mint otthon. Példának okáért, az itteni koldusok egyáltalán nem maradtak ki a haladásból, amelyikről korábban már írtam nektek ma megint feltűnt és egy nagy, téglalap alakú fényes valami volt nála egy almával a hátán, ami mindenképpen nagyon drágának tűnt. Hát ilyennel biztosan nem lehet összefutni a pesti boulvardon.

A hétvége érdekesen telt, és a hétfő sem tűnik eseménytelennek, eddig "csak" a pápa, és a Corvinus T-kar dékánja mondott le.

Bevallom kicsit nehéz visszaemlékezni a szombati napra, de mintha derengene valami... A távoli múlt homályából az este képe tűnik ki, amit Trixiéknél töltöttünk és megnéztük a csodálatos A Dalt. Ezen a napon délelőtt újból el akartam menni a Bibliothéque Saint-Geneviévebe, de megint kudarcot vallottam, pedig már az előzetes online regisztrációt is megcsináltam. Helyette viszont elzarándokoltam pár könyvért az előadásomhoz a saját könyvtárunkba, ahol viszont kiderült, hogy nem vehetek ki ötnél többet, így hoppon maradtam. De legalább megtudtam, hogy szombaton teljesen üres a könyvtár, annyi Macet használhatok amennyit csak akarok!

Ezen a napon kellett volna elkészítenem az előadásom nagy részét, hát nem így lett, ezért vasárnap reggel korán keltem, hogy mindent megcsináljak. Azt kell, hogy mondjam, valahogy most sokkal nehezebb előadást készíteni, mint otthon, elmondhatatlanul sokat szenvedtem rajta. 3-ra átmentem Katiahoz, hogy akkor befejezzük és összerakjuk az egészet.... Fél 8-kor jöttem el úgy, hogy kb. a fele még nem volt kész. Viszont kiderült, hogy megtalálták a blogomat, és google translate segítségével el is olvasták többek közt azt a részt is, amit róluk írtam, mikor egyikük bemászott a szekrénybe. Azt hittem a magyar nyel kicsinysége és bonyolultsága elég védelmet nyújt az ilyenek ellen, de csalódnom kellett. Az argentinoknak ez nem akadály. Nyomorúságomon Párizs is fellelkesült, mert ilyen csúnya arcát még soha nem mutatta nekem. Esett a hó/eső, fújt a hideg szél, nekem  meg át kellett battyognom az Invalidusok előtti nagy füves placcon, ahol minden elázott és csupa sár volt, de mivel már nem volt visszaút, végigcuppogtam azt a laza 100 métert a metróig.

A metróban viszont megmutatkozott az, hogy tegnap volt egy hónapja, hogy megérkeztünk, mert annyira belesimultam a környezetbe, hogy két turista tőlem kérdezte meg, hogy merre van az Eiffel-torony. Megkérdezték először, hogy beszélek-e angolul, amire majdnem azt válaszoltam, hogy csak angolul beszélek, de inkább csak egy szimpla "of course" mellett döntöttem. A végén azért bevallottam, hogy nem vagyok párizsi, de azt nem, hogy nem vagyok francia! MUhahahaha!!!!

Az este pedig egy orbitális nagy szenvedés volt ez után, sehogy sem voltam képes megírni a részemet, pedig még egy cikket is találtam, ami pontosan azzal foglalkozik, amivel nekem is kellett volna: a szovjet érdekekkel a Közel-Keleten. Háromnegyed 12-kor úgy döntöttem feladom, és beállítottam az ébresztőmet 6:45-re, hogy befejezzem a munkát.

Ez jó ötlet volt, mert reggel olyan jól fogott az agyam, hogy 40 perc alatt kész voltam, így még volt időm megtekinteni egy suits epizódot is. Közben Katia még hatszor megváltoztatta a saját részeit, ami számomra azért volt fontos, mert nekem kellett kinyomtatni a jegyzeteinket. A könyvtárban aztán mindent megcsináltam, majd begyakoroltam. Mivel volt még időm elugrottam reggeliért a közeli Monoprixba, mert előző este kiürítettem a hűtőt, így nem volt mit bekapnom otthon. Pont időre, 10:15-re értem vissza, de valami fura volt, nagyon kevesen voltak a teremben, kb csak 5-6-an a 23-ból. Annyira mesébe illik, ami történt, mert kiderült, hogy a tanár reggel 6-kor küldött egy e-mailt, hogy a mai óra elmarad, mert 40 fokos láza van... Már múlt héten sem nagyon tudott beszélni a torka miatt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megint megtartsa az 5 perces cigi-szünetet... Lehet, hogy most azt gondoljátok, hogy mérges voltam, de nem. Alapvetően pozitívan fogom föl, mert mivel elkészítettem az egészet többször nem kell foglalkozni vele.

Mivel elmaradt az óra Trixinek segítettem vásárolgatni, majd hazajöttem és elmentem én magam is vásárolni a LIDL-be. A bolt fele menet láttam egy teherautót, aminek nyitott volt a vezetőfülkéje, és a sofőr lábánál ott ült egy kiskutya, valamint ugyanezen az úton életemben először élőben láttam ezeket a zebrán iskolás gyerekeket piros stop táblával, sárga fényvisszaverő mellényben átterelgető embereket (a pontos megnevezésüket nem ismerem, de remélem jól körülírtam). Már megérte felkelni!

Itthon pedig egy újabb könyvet fedeztem föl, ami a sejtelmes Les Lieux címet viseli és a nyilvános WC-k történetével foglalkozik. Eszembe jut róla a 9-ben megtekintett Wc-kiállítás...  A fülszövege kezdete: Les vécés n'ont pas toujour été fermés de l'interieur... (A wc nem mindig voltak bezárva), és azt is írják, hogy humorosan meséli el a toalettek történetét a rómaiktól a 19. századig. lehet, hogy szabadidőmben ezt fogom olvasgatni. Mindenesetre nem mehetek el a felfedezés mellet, hogy fel ne tenném a két, gondolom mindenkiben megfogalmazódó kérdést: Miért vesz meg valaki, egy a Wc-k történetéről szóló könyvet, ha a foglalkozása feltehetőleg ügyvéd/festő. Miért ír valaki egy könyvet a wc-k történetéről? Várom a válaszokat!

U.i.: Tegnap lenyomoztam Francois déli címét a hegyekben a Google Earthön. Nagyon rejtélyes, mert a trékép szerint nem is létezik olyan utca....Nagyon...rejtélyes...

Fura, de ez ma már a második bejegyzésem. Megesik néha az ilyen is. Délelőtt ugyanis elfelejtettem feltölteni pár képet, amikkel tovább tudom színezni az itteni életemről szövögetett kis történetfolyamot.

Először is, ma reggel az iskolai toaletten megdöbbenve tapasztaltam, hogy az általam eddig símárkaként ismert Rossignol, jóval több, mint egy egyszerű símárka. Ugyanis a WC-ben található kis kukát is ez a cég gyártotta. Íme a bizonyítékok.

Másodszor, a lakásunk megmutatta, hogy még mindig tartogat újabb meglepetéseket. Amint éppen felálltam egy kicsit, hogy mozgással próbáljam levezetni a magamban generált feszültséget, ami a hétfői előadás elkészítésének halogatásával váltok ki, észrevettem egy szép nagy piros könyvet a polcon, a címe Code Pénal 2009. Vagyis Francois lakásában megtalálható a 2009-es francia büntetőtörvénykönyv, méghozzá egy olyan példány, ami tele van firkálva és jegyzetelve. Ez még tovább árnyalja a róla alkotott képemet, habár az is benne van a pakliban, hogy a barátnőjéhez, Liuhoz tartozik (Igen, már ezt is tudom, mert a postaládán az ő neve is szerepel, és ez a sok-sok ázsiai kaját is megmagyarázza. Azért itt felmerül még pár kérdés: Tényleg a barátnője-e?  Hol van most? És miért hagyta itt a tisztasági betéteit a fürdőben?), vagy harmadik lehetőségként felvetődik az is, hogy egy korább albérlő hagyta itt (beszélgetéstöredékek utalnak arra, hogy korábban egy kanadai lány is lakott itt). Mindenesetre úgy érzem, egyre több puzzle darab kerül elő, de még nem állt össze a kép a fejemben.

Harmadszor, ma volt egy pillanat, amikor egész párizsinak éreztem magam, a metró-kijáratnál ugyanis észrevettem egy kisfiút, meg egy ázsiai férfit, akikkel már korábban is utaztam együtt. Pár nappal ezelőtt megismertem egy kisfiút a buszról. A környék hajléktalanjait már nagy részt ismerem. El tudom mondani a metrómegállókat sorrendben a suliig. Másfelől viszont ma beszélgettem egy lánnyal és egy sráccal az afrikai városos órám után, akik már egy jó ideje itt, vannak, így mikor az Angliában tanuló svájci azt mondta nekem, hogy isten hozott Párizsban, gyorsan vissza lettem téve a helyemre, Egyébként a srác annyira járatosnak tűnt ebben az urbanisztikai témában, hogy ma odamentem hozzá megkérdezni, hogy mit tanul, mire kinyögte, hogy irodalmat... majd hozzá tette, hogy már egy kicsit bánja, hogy ezt kezdte el tanulni, mert ez az afrikás városfejlesztősdi sokkal jobban érdekli.... Ez egy touché számomra...

Negyedikként, pedig egy nagyon jó hír tegnapról, az egyetem megemelte az ösztöndíjam, így most már 500 eurót kapok havonta!!! Másrészről viszont érdekes, hogy mostanában arról cikkeznek az újságok, hogy a Corvinus elbocsájtásokat tervez, és hogy hatalmas pénzeket vont el az egyetemtől az állam, ehhez képest már nem először emelték meg az ösztöndíj mértékét (350€/hó-ról indult!). Kicsit az az érzésem, mintha épp söpörnék ki a padlást, de amíg az én portámra söprik, addig cicabánja!

Ennyi, ha még eszembe jut valami, akkor írok.

Trixivel éppen Introduction to World Politics előadáson ülünk, és amint azt gondolom már kitaláltátok én nem szentelek túl sok figyelmet az előadónak, sajnos. Mindazonáltal van egy olyan érzésem, hogy Trixi figyelmét is el-el vonom, mert percenként rápillant a monitoromra. De ez van. A változatosság kedvéért háborúkról van szó, konkrétan a világháborúkról, amiről azt gondolom, hogy lehet, hogy párszor már hallottam róluk rövid életem során.

Most viszont inkább megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy leírjam a tegnapi napot, de ez elég nehéz így, hogy beszélnek mellettem. De valahogy megoldom. Tegnap reggel 8-kor keltem, azért hogy elolvashassam a szövegeket, amik a hétfői előadáshoz kellenek. Ebben félig-meddig sikeres voltam, de azért csak félig, mert a Suits bezavart. Elképesztően jó, minden rész után el akarok menni öltönyöket venni és végigfut a fejemen a gondolat, hogy ügyvédnek állok. Valószínűleg nem lennék jó ügyvéd, vagy ki tudja, lehet, hogy majd egyszer kipróbálom... (épp a gyarmati nacionalizmusról van szó...csak mondom)

Tehát, újból felvéve történetem fonalát, miután kiélvezkedtem magamat elindultam Katia lakásába, amihez az Invalides megállónál kellett leszállni, így ekkor már gyanítottam valamit. Mikor kijöttem a metróból feltűnt a sok-sok nagykövetség, ami a teret szegélyezi, így ekkor már biztos voltam, hogy Katia a város egyik legjobb környékén lakik. A lakása is ehhez illeszkedik. Két szintes, alul van egy nappali-étkező, egy sima nappali tipikus francia bútorokkal, egy WC, felül pedig még egy fürdőszoba és két szoba található. Négyen laknak itt argentinok fejenként 590 €/hó-ért, ami egyáltalán nem sok a lakás szépségéhez, fekvéséhez és felszereltségéhez képest. Itt próbáltunk meg kidolgozni előadásunk fő pontjait, ami egy órával megérkezésem után úgy-ahogy sikerült. Ez után úgy döntöttünk, hogy akkor most olvasunk egy kicsit, és megpróbálunk referenciákat gyűjteni. Ezt látványos szenvedések között tettük, plusz elképesztően sokat is ettünk, plusz biztos-ami biztos megbeszéltük Argentína és Magyarország jelenlegi politikai és gazdasági helyzetét viszonylag részletesen. Röviden elcsesztük az időt.

Otthon megpróbáltam még keresgélni, de az éhség és a Suits erősebb volt, így csak angol házit írtam, és olvastam African Urban Spacesre (quote: Even though France won in WW1, but France lost a little bit, too. Igen, a little bit...)

Ma pedig eddig túl vagyok egy angol órán, ahol élőben tapasztalhattam a francia közoktatási rendszer hatását az egyénre, csoporttársaimon keresztül. Itt ugyanis az a jó, ha kérdezel. Lehet, hogy egyáltalán nem érdekel a téma, nem is értesz hozzá, de akkor is kérdezned kell, mert azt mondták. Ebből születnek az elképesztően bugyuta, semmire sem jó kérdések. És ez szerintük jó! Van egy srác ezen az órán, aki eddig minden egyes témához hozzászólt, amivel nem lenne baj, hisz alapvetően ezzel csak azt bizonyítaná, hogy széles látókörű. Azonban itt nem erről van szó, a kérdései sokkal inkább kötekedő jellegűek, vagy bugyuták. (Trixi emlékeztetett rá - mondtam, hogy elvonom a figyelmét.. - hogy írjam le mennyire király idő van, mert kivételesen süt a nap, ami megszépíti a várost. Persze most, ahogy kinézek az ablakon hatalmas fekete felhőket látok gyülekezni, de az csak a jövő!)

Nehogy elfelejtsem említeni, hogy ma megint ott ült az ipodos koldus, és kedélyesen beszélgetett a mellette működő bank egyik alkalmazottjával, de még gyűjtöm a bátorságot és a nyelvtudást, hogy odamenjek érdeklődni az ipodjának hogy létéről.

Azt hiszem leírtam mindent, így mivel most már a jelenben járok két választásom van: Elkezdhetem leírni nektek ennek az órának a történéseit (ami valójában jegyzetelést jelentene, amit alapból is kellene csinálnom), vagy inkább abbahagyom az írást és befejezem az olvasnivalóimat a következő órára. Ugyan egyik sem túl csábító lehetőség, gyakorlati okokból, tisztán racionális alapon a második verziót választom. Sziasztok!

Pár perce elolvastam kedves csoporttársam, Lilla beszámolóját a svédországi Lundból, (akik esetleg nem tudnák, ő is erasmuson van arrafele) Amiről kedvem támadt megírni a mai bejegyzésemet. Lilla beszámolójából az jött le nekem, hogy elképesztően jól érzi magát, amitől eleinte egy kicsit rossz érzésem támadt, mert én ezt nem mondhatom el. Elsőre egész nekikeseredtem, hogy valamit rosszul csinálok, de biztos, ami biztos még egyszer végiggondoltam ezt az egészet. És nem is olyan rossz itt. Sőt egyre jobb!

Ma bementem a suliba a Katja nevű argentin lánnyal találkozni, hogy megbeszéljük a hétfői előadásunk részleteit. Azt kell, hogy mondjam, hogy a lakásomtól a könyvtárig vezető út még soha nem volt ilyen jó, mint most, pedig a körülmények nem sokat változtak, a változás minden bizonnyal bennem zajlik.Annak ellenére, hogy tudtam hogy sok munkám lesz, ha megérkezek, ez most egyáltalán nem nyomasztólag hatott rám, talán először sokkal inkább kihívásként éltem meg. És ma is láttam az ipodos koldust, ha legközelebb is összefutok vele, az már egy jel lesz arra, hogy odamenjek és kérdezősködjek hogyléte felől. Erről jut eszembe, hogy a mi metrómegállónkból kijövet is van egy kedves üldögélő hajléktalan bácsi, aki mindig köszön a mellette elhaladóknak. Valahogy itt sokkal feltűnőbbek a hajléktalanok, mint otthon, de persze az is lehet, hogy én figyelek oda jobban rájuk.

Persze, azért nem ment minden bökkenők nélkül, több mint 15 percbe telt mire megtaláltuk egymást a könyvtár, a főbejárat és az aula (amit itt Le Péniche-nek neveznek és nem összetévesztendő azzal a bizonyos szóval, egyébként azt jelenti, hogy uszály) bűvös háromszögében. Ez után pedig másik 20 perc volt találni egy szabad helyet a Mac-ek rengetegében. Ezután viszont viszonylag gördülékenyen haladtak a dolgok definiáltuk, hogy mit is kell definiálnunk és megbeszéltük, hogy nálunk Katjaéknál folytatjuk a munkát. Ezt különösen várom, mivel ma Katja feltöltött egy fotót Facebookra, amint az egyik lakótársa bemászott egy nagyon pici szekrénybe. Lehet, hogy holnap megkérem ismételje meg a mutatványt.

És ami nagyon fontos, hogy megjött a bankkártyám, ami gyönyörű arany színű. Olyan, mintha nem is egy valóságos kártya lenne, hanem annak az ideája (Platón után szabadon...) Nem tudom, hogy fogom-e egyáltalán használni, tekintve hogy túl sok pénz nincs rajta, de mindenképpen megérte azt az egy euró éves díjat.

A nap további része olvasgatással és a Suits nézésével telt, aminek kapcsán tanultam egy új angol szót a sorozatfüggőség kifejezésére, ez a hook (ha nem így írják kérjek majd javítsatok ki). Holnap folytatódik az előadás készítés, így most szépen el is teszem magam.

Jó éjt!