A mai napon az érzéseimet legjobban talán ez a mondat fejezte ki: I felt like shit. De mivel mindennek oka van, rögtön meg is ismertetlek rosszul létemnek előidézőjével. Tegnap este ugyanis egy kisebb társas összejövetel zajlott szerény lakásomban, átjöttek páran, és talán a legkifejezőbb, ha egy számmal jellemzem az estét: 15. Ennyi üres boros üveg vár ugyanis arra, hogy Wade-del erőt vegyünk magunkon és levigyük őket a szelektív kukába...

Tehát, reggel könnyed émelygéssel szálltam fel a metróra, angol órámra tartva. Az órán volt egy-két kritikus pont, mikor nem nagyon tudtam nyitva tartani a szememet, de az elalvást sikerült elkerülnöm egy-két igen érdekes témának köszönhetően. Az egyik cikk ismertetés egy levélről szólt, amit egy amerikai cégvezető írt a francia munkásokról. A véleménye nem túl kedves, azt mondta róluk, hogy egész nap csak beszélgetnek és nem dolgoznak, és, hogy ő biztos, hogy nem fektetne be emiatt Franciaországban. Mielőtt folytatnám, megkérnék mindenkit, hogy képzelje el, hogy ez a levél Magyarországról szól. Mi lenne a reakciónk rá? Valószínűleg bólogatnánk, és keseregnénk egy jót. Itt azonban egész más a helyzet. A vita során csak úgy perzselt a nacionalista indulat, a franciák kikérték maguknak az egészet, és panaszkodtak, hogy ez milyen sértő a nemzet számára, és egy-két statisztikával is dobálóztak, miszerint Európában a franciák dolgoznak a második legnagyobb hozzáadott értékkel... Én meg szépen csöndben végiggondoltam, hogy miket is tudok a francia gazdaságról, elsőre a hatalmas állami támogatással működő agrár szektor, és a szintén államilag támogatott autóipar ugrott be, valamint, hogy most ők sem a hatalmas gazdasági növekedésről híresek mostanában. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben jobbnak láttam hallgatásba burkolózni. De azért érdekes volt hallgatni és szembesülni ezzel a hatalmas büszkeséggel. Ők még mindig szeretnék azt hinni, hogy ők a világ egyik vezető hatalma, Hogy a valóság mi, arról majd írnak azok, akiknek a csodálatos cikkeit kell olvasnom hétről-hétre....

Egy másik érdekes pontja volt az órának, amikor egy srác elkezdett, Orbán Viktorról, a Jobbikról, az ELTE BTK listáról, és arról a nemrég készült kutatásról beszélni, amely szerint a magyar egyetemisták között a Jobbik rendelkezik a legnagyobb támogatottsággal. Ezen azért hüledeztem egy kicsit, eddigi tapasztalataim alapján itt nem nagyon érdekli az embereket mi van a német határtól keletre. Kérdezgettek is az otthoni dolgokról, de nagyon nem tudtam összeszedni a gondolataimat, köszönhetően az ügy sokrétűségének. Azért megnyugtattam őket, hogy még demokráciában élünk, habár lehet, hogy egy unortodox fajtájában. Ja és a srác Ungerianak mondta az országot, amit fogalmam sincs honnan vett, kicsit olyan olaszos beütése van a dolognak...

Óra után úgy döntöttem megéri 35 percet metrózni azért, hogy aludhassak egy órácskát otthon, így haza is mentem, majd egy kis pihi után megint vissza a suliba Afrikára. Ez elég érdekes volt, a ruandai népirtás és a város kapcsolatáról volt szó, ami elképesztő. Kigali, a főváros Afrika egyik legfejlettebb városa lett többek között a népirtás miatti bűntudatnak is köszönhetően....  Este pedig beestem az ágyba és másnap délig aludtam.

Szombaton megnéztük az Institute du monde arabot, ott is az állandó kiállítást. Szép volt, jó volt, de láttam már jobbat is. Például pár hete a folyó másik partján a Louvreban. Viszont az épület elég király, a homlokzaton olyan fémszerkezeteket szereltek föl, amiknek változtatható a mintája, így például 6 ágú csillagból 8 ágút lehet készíteni. Ez azért fontos, mert az intézet nem csak az iszlámnak és az araboknak van szentelve, hanem az egész kultúrkörnek, így a kiállításon foglalkoznak a zsidókkal és a keresztényekkel is, sőt még az is le van írva, hogy a ma ismert arab írást keresztény misszionáriusok találták ki!

Az egészet 2008-ban adták át, ám ennek ellenére kicsit retró hangulata van, másfelől viszont nagyon érdekes atmoszférát teremt a sok pici fénybeeresztő lyuk a homlokzaton. És amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az udvaron egy Zaha Hadid által tervezett pavilon szerénykedik. 

Este átugrottunk Trixiékhez, hogy nézzük A Dal-t, de szerencsére inkább normális zenét hallgattunk, és próbáltuk bevezetni a chilei Ferencet a magyar kultúra rejtelmeibe, néha túlon-túl nagy hévvel is.

Most pedig nekilátok egy előadásnak az EU-ról, viszont kezdek rájönni, hogy valamit nagyon nem csinálok jól, az az undor, ahogy az itteni tanuláshoz állok nagyon nem jelent jót. Már nagyon várom a szünetet, hogy egy kicsit ne kelljen ezzel az egész egyetemmel foglalkozni, és egyre gyakrabban gondolok a nyárra. Ez viszont annyiban gond, hogy így meg nem tudom megélni rendesen a dolgokat, mert biztos vagyok benne, hogy itt-létemnek nem az a célja, hogy időm nagy részét a szobában, a gépem előtt görnyedve töltsem. A megoldást viszont még nem találtam meg, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon, vagyis hogy jól érezzem magam, és a tanulásban is jeleskedjek. Igazából így leírva rögtön be is ugrik a megoldás, olyat kell tanulni, ami örömet okoz! Ez nagyon jó, az egyetlen gond vele, hogy most nem tehetem meg, hogy kiszállok a rendszerből, és itt hagyok csapot-papot és belekezdek valami másba. Ezt a maradék 6 hétnyi tanulnivalót még abszolválni kell, akár tetszik, akár nem. És az, hogy tudom mi a tényállás, nem túlzottan könnyíti meg a dolgomat. És még hideg is van...

Végezetül itt egy kép, ami egy cicát ábrázol és egy ház faláról származik: