Itt ülök, félve a felszólítástól
közben azon gondolkodom,
hogy mi értelme ennek az
egésznek. A legjobb az
lenne, ha felállnék és
kisétálnék. Viszont egy
másik szempontból az
egyenlő lenne a mene-
küléssel. Tehát a kérdés:
menni és gyávának lenni,
vagy megpróbálni erősnek
maradni és ezzel vállalni
a szenvedést.

Azzal, hogy még mindig
itt ülök úgy tűnhet,
mintha a második
lehetőséget választanám,
és megpróbálnék erősnek
mutatkozni. De ez csak
a látszat. A valóságban
ugyanis gyávaságból ülök
itt, és épp el is menekültem
a saját gondolataimba.
Ez kifejezetten kellemes, de
nem visz előre. Vissza
kéne menni, de pont olyan
érzésem van, mint mikor
reggelente az ágyban a
puha, meleg párnák és
takarók ott tartóztatnak.
Viszont reggel mindig meg-
van az erő és az akarat is
az édes béklyók lerázására,
most viszont nincs. Talán
az erőt még megtalálnám
valahol, de az akaratot
nekem kéne kreálnom.
De jelenleg nem akarom.
Na most mi legyen?

Nem tudom
hogy álljak a tanárhoz.
Az arca olyan, mint
Csilla nénié az oviból.
Szemmel láthatóan
oda van a nemzetközi

kapcsolatokért és
tudja is miről beszélsz.
Másrészről viszont ő a
gyomoridegem kiváltója.
Többször éreztem már,
ahogy az undoromat rá
is kiterjesztettem, pedig
semmit nem tett ellenem.
Ő csak épp betalált az
érzékeny pontomba.
Egyre jobban érik az
elhatározásom, hogy
hagyjam ezt az egész
IR diszciplínát és
sürgősen evezzek át
az urbanisztika vizeire.
Itt még az a kérdés:
hol?

És majdnem megtörtént
a deus ex machina.
Megszólalt a vészjelző.
Szépen lassan összepakoltunk
és kimentünk. A remény
kezdett éledezni, hogy ez
jelenti az óra végét. Én
még azon is elgondolkoz-
tam, hogy ha leégne az
épület, az jelentené-e
az iwp szemináriumok
végét?

És folytatódik a meg-
próbáltatás. A kínzó
a francia cambridgei nő.
Nem használ fizikai
eszközöket. Nagyon ügyes.
Csak szavak... Szavak, ami-
ket nem is mindig értek.
De ahogy a "global war
on terror" áthalad a
hallójáratomon, érzem,
ahogy szépen lassan kínozza
a lelkemet. Néha-néha bele-
harap. Megéri ez? Megéri-
e akár egy olyan percet
is eltölteni az életben,
ami alatt saját akaratunkból
szenvedünk? Először a válaszom
egyértelmű nem lett volna. De
valami belülről azt súgja,
hogy megéri. Hisz minden-
nek oka van, és minden a-
zért történik, hogy ne-
kem segítsen. Remélem
ezt most azért élem át,
hogy soha többé ne
hozzak ilyen döntést.