A mai nap mar csak 11 nap van hatra itt tartozkodasombol es az ekezetek hianya miatt elore is elnezest kerek, a laptomon egy nagyon csunya virus van ami erosen akadalyoz a gep rendeltetesszeru hasznalataban (azert fogalmazok igy, mert pl poharalatetkent meg mindig remekul funkcional, valamint papirnehezeknek is tokeletes) es innen eredeztetheto az ekezetek hianya.

Ami esetleg erdekes lehet, hogy tul vagyok az idei elso vizsgaidoszakomon. Az eredmenyekrol meg semmit nem tudok, ezek majd juniusra varhatoak erzesre pedig mindenbol atmentem, a legrosszabb valoszinuleg a political psychology lett, de remenyeim es a beadandora kapott jegy alapjan az is meg lesz. African Urban Spaces-t 14-gyel zartam es egy tanaccsal az Institute d'urbanisme de Parisval kapcsolatban, az EU-m pedig szinten 15-16 korul alakul. Az IWP mumusa pedig a vegen meg lehet, hogy azt is mondhatjuk, hogy jol sikerul, legalabbis erzesre a zarovizsga sokkal jobban sikerult mint a mindterm. De ez majd a jovoben kiderul, a lenyeg, hogy megvan. 

Jelenleg a legnagyobb "problemaim" kozot olyan dolgok szerepelnek, mint: elerni vegre a vizvezetekszerelot, hogy megcsinalja a bojlert, kezdeni valamit a bankszamlammal, kezdeni valamit a telefon-elofizetesemmel es elslattyogni a suliba alairatni a Validation Formokat. Ja, es vasarolni. Ennyi.

11 nap van hatra es az utobbi 2 napban megtapasztaltam milyen egyedul lakni. Teljesen egyedul. Trixi ugye konnyes bucsut vett Parizstol mult het penteken, lakotarsa Hannah epp Romaban van, mig az en imadott lakotarsam megint Barcelona koveit koptatja. Tegnap elott Arturral, Dorival es Fundival(az egyik baratjuk Londonbol) logtam, elmentunk a Port de Clignancourt-nal levo piacra, ahol volt minden mi szem szajnak ingere. Elfogyasztottam az elso crepemet ebben a varosban, majd megcsodalhattam, hogy Arturek mennyire oda vannak a Pho levesert. Ami egyebkent tenyleg finomnak tunt. A piac fenyponja megis az az eldugott kis udvar, ahol kulonfele elkepeszto szobrokat, valamint utcaberendezesi targyakat lehet talani, mint pl. rozsdasodo delfinszokokut-kompozicio, szuzmariakisjezus  minden mennyisegben, meteres kokakas/vadkan, egyertelmuen a Palais Royale tetodiszekent valaha funkcionalo vaza valamit a Place de la Concorde kandelabereihez a megtevesztesig hasonlo lampatest.

Viszont Artur holnap vizsgazik, igy ok most nem voltak elerhetoek az utobbi ket napban. Mit volt mit tenni, nyakamba vettem a varost. Mivel erre a honapra mar nem vettem magamnak Navigot, nagyreszt gyalog es bringaval kozlekedtem, amit imadok. Alapvetoen annak ellenere, hogy ez egy 10 millios nagyvaros a tavolsagok egyaltalan nem oriasiak, ha az embernek van ideje, mindenhez kellemesen oda lehet setalni. De ha tortenetesen az embernek velib elofizetese van, akkor minden 45 perces kozelsegbe kerul aktualis tartozkodasi helyetol merve. Igy tegnap hosszas andalgas es caplatas utan eljutottam Neullybe, ami a La Defense elotti varos (ami ez csak valami francias nagyzolas, hogy kulon varos, egy az egyben Parizshoz tartozik mindnestul) es az egyik legkellemesebb kornyek ahol valaha jartam. Csondes, nyugis, fas, kicsit bourgois, mellette folyik a Szajna, ahol lakohajok horgonyoznak, egyszoval kellemes.

A biztonsag kedveert beugrottam a 4 temps-ba venni magamnak egy polot, de elotte felfedeztem a Defense eddig nem latott reszeit, ami meg inkabb megerositettek bennem az erzest, hogy valamit nagyon elrontottak ezzel a negyeddel, meg akkor is, ha a a Wikipedia szerint ez Europa legnagyobb uzleti negyede. Valahogy nem jo, nem mukodik.

Visszafele megint bringara pattantam, es eppen abban a minutumban, mikor fordultam volna balra a hazafele vezeto utra, a szemem csucskebol a tavolban a fak kozott eszrevettem a fak kozott egy epitkezest, valamint egy feltetelezhetoen az epitkezes folyomanyakeppen emelkedo uvegkupolat. Mivel itt most a sehova nem kell sietnem, semmit sem kell csinalnom allapotban vagyok elindultam megnezni. Kiderult, hogy ez a Fondation Louis Vuitton epulo kulturalis kozpontja. Azt senki ne kerdezze meg kerlek, hogy mi is van pontosan egy kulturalis kozpontban, azt meg vegkepp ne, hogy mi a funkcioja, mert nem tudok oszinte valszt adni ra, de egy biztos, kifejezetten tetszetos kis epuletrol beszelunk a Jardin d'Acclimatation-nal, ami pedig egy ilyen Vidam-Allat-park-kert.

Es ami meg erdekes, hogy mellette talahato az ex-Musee nationale des arts et traditions populaires elhagyatott es rohado epulete, amire csak azert lettem figyelmes, mert egyreszt (nem szeretem ezt a magyarozast, de le kell irnom) teljesen magyar allapotokat idezet meg a rozsdasodo falval, plusz meg a Balatonfuredi vonatallomasra is hasonlit, masreszt viszont errol az epuletrol mar olvastam valahol valamit, feltehetoen a modernizmusnal es a hg.hu-n. Es ami meg szinten erdekes, hogy a muzeum azert csak ex, mert a tarlata atkoltozott Marseillebe, ami epp Europa kulturalis fovarosa jelenleg es ott epitettek meg a Mucem-et (Musee des civilizations de l'Europe et  de la Mediterranee), amirol csak annyit mondok, hogy eleg laza, es sajnalom, hogy nincs penzem elvonatozni oda megnezni, mondjuk hozza kell tenni, hogy meg nincs is nyitva...

Este pedig megneztem az Ejfelkor Parizsbant, amit kulonosebben nem ertekelnek, de arra tokeletesen eleg volt, hogy igazi parizsi hangulatba keruljek itt Parizsban.

A mai nap pedig egy ujabb sikertelen vizvezetekszerelo hivas utan ujbol nekiindultam. Eloszor csekkoltam Trixiek postajat, majd tovabbmentem es megneztem a Gare de Nord-t es a Gard de l'Est-et, meyek arrol hiresek, hogy az Ameli csodalatos elete cimu filmben ezt a kettot keverik ossze. Meg arrol is, hogy a Gare de nordra erkeztunk az RER-rel. Es innen indul a Londonba meno vonat is. Es valszeg en is innen megyek majd a repterre. Hat nem hires?

Ehhez nagyon kozel van a Canal Saint Martin, ami az egyik leghangulatosabb resze a varosnak, ha nem Neullybe, akkor ide koltozom majd legkozelebb. Am, ami a nap csucspontja volt, az a Butte Chaumont. Parizsban eleg kiraly parkok vannak, es Londonban is vannak eleg kiralyinak nevezhetoek, de ez majdnem mindegyiket uti. Sajnos ez is olyan, amit nem lehet leirni, de a lenyeg, hogy az egyik domb tetejen volt egy elhagyott szobortalapzat, mar szobor nelkul, amire felmasztam, lefekudtem, levettem a cipomet es azon olvastam   A Varazshegyet. Ami tortenetesen pont arrol szolt, hogy Hans Castorp hogyan is eli meg az egyedulletet. Na bumm. Jo ez a konyv.

Este pedig elmentem futni, ami egy nagyon jo dolog. Eddig azt hittem, hogy ez a futas endorfint szabadit fel dolog kamu, de most sajat magamon ereztem, hogy mennyire jol erzem magam attol, hogy mozgok. Ezt a szokasomat biztos, hogy otthon is szeretnem folytatni.

A vegere meg annyit, hogy tudom, hogy lassan kozeledik a hazautazas, de ugy erzem jobb ha ezzel meg nem foglalkozom. Majd jon, amikor jon. Addig elvezem az ittletet!

Elég régen jártam erre, amire több okot is fel tudok hozni. Először is annyira sok minden történik velem a tavaszi szünet óta, többségében pozitív dolgok, amiknél úgy érzem nincs szükségem arra, hogy kiírjam magamból. Ez nekem jó most, nektek talán kevésbé, és a jövő szempontjából is hasznos lett volna. Már mindegy.

Mióta nem írtam, itt jártak anyuék, (Anyut ez úton is üdvözlöm Portugáliában!) velük megtapasztaltam egyféle városnézést.

Majd jöttek a lányok, nèv szerint: Gyorgyi, Flo ès Joki, akikkel meg megtapasztaltam egy más milyet, egy olyan andalgós, bokrokra rácsodálkozós, piknikezőset.

Majd váltásban megérkezett Marci és Ezer, akikkel meg inkább aktívkodtunk és bringáztunk keresztbe kasul.

Persze sokkal tobb minden tortènt annal amit leirok, ezert ne bankodjon kerem senki.

Majd ezek után mindenki hazament. Én meg itt maradtam. Mikor elköszöntem mindenkitől a Port Maillon, olyan fura érzésem volt. Nem szerettem volna velük hazamenni, az lett volna a jó, ha itt maradnak. Franciaországban eddig mindig velük voltam vagy kultúrtöri táborban, vagy eurotrip és ezek a túrák mindig úgy végződtek, hogy visszatérünk a Mátyás Pincéhez, szépen elköszönünk és tudjuk, hogy max 1-2 nap múlva újra találkozunk. Ez viszont most nem igaz rám. Én még maradok és a kaland még folytatódik.

Ami még érdekes, hogy egyáltalán nem szeretnék hazamenni már. Ha találnék egy nagyon nagy bőröndöt, akkor mindenkit akit szeretek beletennék és kihoznám ide magammal feladott poggyászként, hogy éljünk itt együtt egy darabig. Felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a változás, erre két szimpla válaszom van:

1. Időjárás. Ezt elég szörnyű bevallani, de az időjárás hatalmas mértékben képes befolyásolni a hangulatomat, talán túl nagy mértékben is, de ezen majd dolgozom a későbbiekben. Viszont a tény az, hogy végre már itt is tavaszi idő van, nyílnak a fák, egyik nap elmentem futni az utcák tele vannak emberekkel, folyik az élet. Király

2. Suli. Ezzel kapcsolatban a sulit annyit változott, hogy véget ért. (Majdnem) A lényeg az én hozzáállásomban van. Eddig ugyanis én tényleg úgy kezeltem ezt az iskolát, mit a világ egyik legjobbja, és ehhez képest próbáltam belőni a képességeimet, ami akkor úgy tűnt elég kevéssé lesz elég a feladatok teljesítéséhez. Hát, kicsit túl nagyra emeltem azt a piedesztált. Az elvárások szöveg szerűen tényleg magasak, de még a legszigorúbb tanár sem tartja be őket teljesen. Erre a legjobb példa, hogy az általam borzalmasnak ítélt iwp mid-term vizsgámra is 13-at és a szintén borzalmas pol psy beadandómra is 13-at kaptam. Ezzel természetesen nem azt szeretném mondani, hogy a kisujjamból kirázom a sulit, sőt így is nehéznek tartom, de az biztos, hogy a fejemben egy sokkal komolyabb iskola volt annál mint amilyen a valóság.

Ami a jövőbeli terveimet illeti megint beállt egy kisebb változás. Természetesen még mindig befejezem a Corvinust, viszont után megint ráfekszem a franciára, és kijövök ide Urban planning Mastert tanulni. Olcsóbb, mint Anglia, és a diszciplínát is itt találták fel. Ez mondjuk felvet további kérdéseket is, de azzal majd jövő Bendi foglalkozik.

Már csak egy beadandóm van hátra pénteken, és egy vizsgám hétfőn és következik a vakáció.

Valamelyik nap múzeum napot tartottam. Elmentem a Cité d'architecture et du patrimoine-ba ami a Trocadero egyik épületében található és csodálatos kilátással rendelkezik az Eiffel-toronyra. Áááá. A következő állomás pedig a Musée de Quai Branly volt (a Branly Rakparti Múzeum - szerintem ez egy elképesztő név egy múzeumnak). Hogy ebben mi van? Tulajdonképpen minden, ami nem európai. És olyan őslakos. Alapvetően az épületért mentem oda, de a kiállítás is egész kellemes volt. Azt hiszem ez Párizs legújabb múzeuma.

Még nagyon sok mindenről írhatnék, pl. hogy az utolsó iwp (!!!) óránk után Trixivel elgondolkoztunk még egy féléven itt kint, mivel kifejezetten élveztük ezt az eddig szívből utált tantárgyat...

De most be is fejezem,
á bientot!

A tegnapi nap nagyon jó volt, ezért írok róla.

Az egész egy kellemes késő délelőtti ébredéssel kezdődött, valószínűleg az óraátállítás most különösképpen megzavarta a bioritmusomat. A terv az volt, hogy elmegyek a könyvtárba, ebből azonban csak annyi lett, hogy bebringáztam a suliba kinyomtatni pár jegyzetet. Annyira jó itt bringázni. Tudom, hogy statisztikailag biztos veszélyesebb, tekintve, hogy sokkal nagyobb a forgalom, mégis mindig biztonságban érzem magam mikor a bringán ülök, tegnap már át mertem menni a Concordon is.

Visszafele metróztam, mert kissé elromlott az idő, de a Saint Lazarenál gondoltam, hogy itt az idő megtekinteni Párizs egyik lovely terét és utcácskáját a Place de Budapestet és a Rue de Budapestet. Az utcáról annyit kell elmondanom, hogy tele van arab és kínai éttermekkel. Pont, mint Budapesten :)

Miközben sétáltam egyszerre megcsörrent a telefonom, a kijelzőn egy ismeretlen külföldi szám villogott. Felveszem. Halló. Egy ismerős hang szól bele. Dina, te vagy az?.. Kiderült, hogy luxemburgi barátaim itt vannak Párizsban így mivel nem volt komolyabb dolgom felkerekedtem, hogy összefussunk. Nagyon király volt ez a délután, velük kapcsolatban mindig meglepődöm, hogy milyen jól el tudunk lenni, annak ellenére, hogy 1-2 évente látjuk egymást. És már ők is alig várják, hogy Enikő kékre fesse a haját!

Este még beugrottunk a Louvreba, ahol volt alkalmam 10 percen keresztül teljes nyugalomban állni a Mona Lisa előtt, bármiféle ázsiai fénykép-kattingatások nélkül. Az élmény: felbecsülhetetlen. Viszont még mindig nem tudtam megfejteni a festményt. Hammurapi törvényoszlopánál természetesen megemlítettem, hogy tulajdonképpen ez egy pénisz. Ezért az infóért azóta is hálás vagyok Tünde!
Mindemellett a Louvre éjszaka teljesen más. Nyugodt, csöndes és alkalmat ad a szemlélődésre. Amilyennek valójában kellene lennie.

A múzeumi túra után még rávettem Ferencet, hogy tartson velem a luxemburgiak lakására, ahol kellemes Parov Stelar hallgatással ütöttük el az időt egészen hajnali 2-ig, majd kihasználva az éjszakai busz nyújtotta szolgáltatásokat egy röpke óra alatt hazaértünk, és megvitattuk a félelem természetét.

Ma pedig eljött a fodrász napja. A bejegyzés címe nem véletlenül utal a Dies irae, dies illa-ra ugyanis azt éreztem, hogy tényleg eljött az Ítélet napja... Meg is hallgattam Verdi Requiemét, hogy fokozzam a hangulatot. Egészen este 6-ig gyűjtöttük a bátorságot Wadedel, hogy elinduljunk, de végül megtettük, amit meg kellett tenni, így most két frissen nyírt úriember lakik a háztartásban.

És a jövő héten már lesz két vizsgám, szóval lassan kezdődik a finish...

Wade éneklését hallgatva úgy döntöttem itt az idő egy újabb bejegyzésnek. Először is most azon morfondíroznék egy keveset, hogy vajon miért is ritkultak meg az írásaim. Mostanában mikor hazaérek és a blogírásra gondolok, valahogy azt érzem, hogy nagyon nincs mit leírni. Persze írhatnék hosszasan az apró-cseprő dolgokról, de nagyon nem érzem értelmét. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne történnének fontos és érdekes dolgok. DE valahogy nem érzem magamban azt az energiát, ami az elején még arra késztetett, hogy minél pontosabban próbáljam meg átadni az itt történteket. Most is van egy sanda gyanúm, hogy azért álltam neki, mert így még egy ideig nem kell foglalkozni a holnapi házikkal. Így fél 10 fele.

Miután Bora elment, jött egy nagyon intenzív időszak, a csúcspontban a Veronikával. Azóta nagyon jól érzem magam itt, ha a hazautazásra gondolok, tudom, hogy hiányozni fog ez a hely. Nagyon jó itt, süt a nap, jófejek az emberek, mindennap bringázok, van mit ennem, holnap után jönnek anyuék, utána meg a többiek, mindjárt vége. Király ez az egész.

Mégis, most valahogy úgy érzem, hogy ez mind csak a felszín és valami hiányzik, de nem tudom mi az.

Az egyik este harmonikáztak az ablakunk alatt. Még nem teljesítettem az általam kitűzött feladatot, miszerint kávét akarok inni reggel, egy igazi francia kávézó előtt az utca fele nézve és egy nagy újságot olvasni. Még nem voltam a Pére Lachaise-ben.

Összefutottam Esztivel is, akivel átbeszéltünk egy délutánt ahogy szoktuk. És persze az első megbeszéltek találkánk nem jött össze, ez is így szokott lenni. És Eszti szemmel láthatóan jobban tud franciául mint én. Én is szeretnék úgy tudni, ahogy ő.

Múlt pénteken Trixi soiréet adott, ami után kiültünk a Montmartra. Ebben azért szerintem van valami  irigylésre méltó. Mi nem a Deákra ülünk ki, hanem a Sacre Coerhöz. (ezzel nem mintha a Deák érdemeit szeretném csorbítani). Ja, és van egy tetkóm És készült róla fotó, ahogy készült. Ami nagyon vicces. Mármint én vagyok rajta vicces. Majd lehet, hogy egyszer megmutatom.

A tegnapi napomat sorozatnézéssel töltöttem, ami nagyon nagy hiba lett volna, ha ma lett volna órám, de hál'istennek nem volt, mert törölték. Így nem úsztam el. Annyira.

Ennyi. Látjátok nem tom mi van velem, de nincs kedvem írni, pedig az elején olyan jó volt....

De annyit, még hozzátennék, hogy Wade-del épp megbeszéltük, hogy amikor 60 évesek leszünk, majd visszajövünk ide, ebbe a lakásba. Valószínűleg Francois már nem lesz életben, de ki tudja?

Na, most, hogy befejeztem a beadandómat, úgy érzem itt az ideje egy új bejegyzésnek, főleg, miután az előző elég nagy vihart kavart.

Azóta kiderült, hogy nem fogok hazamenni, ennek sok oka van, még mindig vannak bennem kételyek, de már nem fogok hazamenni, az a hajó elment, azt múlt héten kellett volna megcsinálni.

Azóta a bejegyzés óta viszont sok minden megváltozott, van egy olyan érzésem, hogy Párizsra hatott a fenyegetőzés, mert azóta a legszebb arcát mutatja, süt a nap, meleg van, a suli sem rossz.

A múlt hétről asszem nem érdemes túl sok mindent leírni, elkezdtem írogatni a könyvecskémbe, ami nagyon király, emellett, pedig egész sokszor használtam a vélibet, ami egy nagyon hasznos dolog, remélem a budapesti is ilyen király lesz.

Már nem tudom melyik nap, de Trixivel elmentünk az Abercrombieba, majd vettünk gumicukrot és elmetróztunk a La Défenseba, de előtte még megtekintettük a diplomatanegyedet, amiről utóbb kiderült, hogy az előző vasárnap óta Eszti otthona is a következő pár hónapra, hogy mik vannak?

A csütörtöki nap egy előadás készítésével telt, Bissau-Guinea fővárosáról, Bissauról. Ez egy elég király feladat lett volna az egyetlen probléma a portugál nyelvtudásom hiánya volt, ugyanis ezek a ravasz Bissauról író tudósok nem szeretnek angolul kommunikálni. Mindenesetre Roxanne-nal megoldottuk a dolgot, akitől azt is megtudtam, hogy mi magyarok kiállhatatlanok vagyunk a franciák szerint, nem szeretjük a turistákat, nem szeretjük a szomszédainkat és pesszimisták is vagyunk, Jó tudni nem?

Pénteken életemben először iskolában voltam március 15-én, ami nem volt olyan fura, mint amilyennek képzelnétek, de azért nem nevezném kellemesnek sem, teljesen felborult a biológiai órám.... Este viszont Dórival, Trixivel és Artúrral jól megünnepeltük, hogy otthon szakad a hó, és egy kellemes estét töltöttünk el a szobámban 4esben.

Szombaton természetesen tanulni kellett volna, ezért Trixivel elmentünk tüntetni, bringával, majd még bringázgattunk egy keveset utána is, majd még egy keveset, majd nem is emlékszem mi lett, de tanulás az nem sok. Ehelyett viszont vasárnap egész nap otthon ültem és próbáltam dolgozni a művemen, amit csak Bora hathatós segítségével tudtam ma délután befejezni (a határidő természetesen holnap van). Közben esett egy kis jégeső is, de egész kellemes kis nap volt.

Ma reggel pedig sikerült úgy fogalmaznom órán hogy a tanár azt hiszi rólam, hogy rasszista vagyok, és hogy az ethnic purityben hiszek, ami elég érdekes, én csak annyit mondtam, hogy lehet, hogy kevesebb konfliktus lenne, ha a határokat az etnikumok figyelembevételével húzták volna meg. Óra után egy gyors kaja, és hazajöttem bringával! habár esett az eső, de ez elég király volt így is. Azóta pedig a művemen dolgoztam, ami többé kevésbé el is készült, már csak kinyomtatásra vár. És munka közben az ablakunk alatt az utcában két bácsi vonult végig harmonikázva és trombitálva. Na ez volt az igazi párizsi feeling.

Holnaptól pedig egy viszonylagos szabadság jön, már nincs sok kötelezettség, csak egy előadás, egy francia esszé, meg a vizsgák.

És elolvastam a Varázshegy felét, ami egész szimbolikus, hisz kb most járok ittlétem felénél is.

De annak ellenére, hogy nem megyek haza, még mindig foglalkoztat a dolog.

Ettől azonban senki ne ijedjen meg, aki megkapta Párizst és esetleg elborzadna a blogom olvasásától annak üzenném, hogy semmit sem csinálnék másképpen,és ha még egyszer tehetném még  egyszer kijönnék. Esetleg a tárgyfelvételnél kicsit alaposabb lennék, de bármennyit is szenvedek néha itt, ez az egész egyértelműen megéri.

Mielőtt valaki megijedne, hogy valami katasztrófa történt, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, a napom nem volt rossz egyáltalán.

Viszont ma elolvastam a Veronika meg akar halni című Coelho könyvet. Elejétől a végéig.

És ahogy az utcámban sétáltam a lakás fele végiggondoltam, hogy miért is nem ülök föl a következő gépre, miért is nem megyek ki onnan Érdre, majd iratkozom be egy rajziskolában holnap. Mármint, ha holnap meghalnék biztos, hogy ezt csinálnám... akkor miért is nem csinálom?

Először Wade és a bérleti díj jutott eszembe, de ezt simán el tudnám intézni, mert van egy ismerősöm, aki épp lakást keres, így ez a része megoldva.

A suliban csak túlélnék, hogy eltűntem, a Corvinusnak meg visszaadnám a megmaradt pénzt, a maradékot, meg szép lassan törleszteném munkából, mert elmennék egy ingatlanügynökséghez dolgozni, ha már úgyis annyira szeretem a házakat.

Trixitől még elbúcsúznék, de szerintem mivel már kezd nagyon jóban lenni Hanah-val ő is túlélné valahogy.

A repjegyem áttetetése 70 euróba kerülne, ami még olcsóbb is, mintha most nyomban vennék egy jegyet holnapra.

Bejárogatnék a Corvinusra, de lehet, hogy azt sem.

A könyvet olvasva teljesen azt éreztem, hogy nagyon köszönöm Párizsnak, amit adott, de ennyi elég is volt.

B-tervként még azon is elgondolkoztam, hogy nem is haza, hanem Londonba mennék, és beállnék az egyetemre dolgozni, addig, amíg fel nem vesznek. Ebből lesz pénz is, majdcsak lakom valahol, és ide még olcsóbb is lenne eljutni.

Mindenesetre most, hogy ezt így leírom és ettem a gondolat egyre távolodik, de még mindig nem halt el. Ha valaki tudna mondani valamilyen erős érvet az itt maradás mellett azt értékelném. Ennyi.

De még egyszer szeretném leszögezni, hogy ez egy kifejezetten jó nap volt, tehát egyáltalán nem elkeseredésből írtam, amit írtam!

Fura érzés egyedül lenni, teljesen elszoktam tőle... És most nem arról az egyedüllétről beszélek, amikor nincsenek körülöttünk az emberek, hanem arról a másik fajtáról. Arról a belsőről. Viszont ennek a megszüntetésére különösen megfelelő az elmúlt hét felidézése, így kezdjük is ott, ahol egy hete abbahagytam.

Újból Londonban járunk, múlt hét kedden, amikor épp Marjus fogadására készülődtünk. Őt a Victoria Coach Station-ön szedtük fel, ahol egy kellemes fél órába telt megtalálni az Arrivals-t, így már megértettük, Alex miről beszélt pár nappal korábban. Miután meglett Marjus, első utunk a Starbucksba vezetett. Ezután koffeinnel feltöltve nyakunkba vettük a várost és egész nap sétáltunk. Ültünk a St James parkban, megnéztünk egy nagyon király Juergen Teller kiállítást és megállapítottuk, hogy a nagy művészek valószínűleg a Tate Modernbe járnak

meghalni, mint az Oroszlánkirályban az Elefánttemető. Elballagtunk a St Paul katedrálishoz is, de nem adtunk ki 15 fontot belépőre, viszont Marjus mondta, hogy nézzük meg a King's Cross-t úgyis ott van a Maximék egyeteme is. A pályaudvar is elég király volt, majd betérünk a Chop-chop noodlebe és az ott vásárolt hatalmas adag kínaival kiültünk az egyetem előtti kanálishoz eszegetni (ahogy ezt leírom szinte megborzongok, annyira jó volt).

Tele hassal úgy gondoltunk benézünk az egyetemre is, ami egy hatalmas régi magtárból lett kialakítva, és elképesztő volt, úgy is, hogy csak az előcsarnokig jutottunk. Már pont indultunk volna tovább Camdenbe, amikor a szökőkutaknál összefutottunk Ricsivel, aki épp Maximra várt, aki meg is jelent egy percen belül, és felajánlotta, hogy körbevezet minket az épületben. És ekkor nyílt ki Pandora szelencéje, ugyanis attól amit bent láttunk mindannyian szégyenkezve gondoltunk éppen aktuális egyetemünkre. Én nemis gondoltam, hogy ilyen egyáltalán létezhet, de mégis. Nem tudom írásban átadni, az élményt, legyen elég annyi, hogy az aulában álló zongorához bárki odaülhet és játszhat valamit, így zongoraszóval kísérte egy vadidegen művész utunkat. Ahhh... és a csodálatos véletlen... ha kb 2 perccel korábban indulunk el, nem futunk össze Ricsivel és valószínűleg nem jutunk be az épületbe.... Így kellett lennie :)

A srácokkal megbeszéltük, hogy este összefutunk, addig mi pedig elmentünk Camdenbe vintage cuccokat nézegetni, aminek az eredménye egy csodálatos bőr kötéses füzet lett, ami itt lapul most is a táskámban. És természetesen bele futottunk Móni lángosevőjébe is az egyik sarkon, Vive la Hongrie!

Este pedig vettünk bort (ilyen drágán még soha nem vásároltam bort itt létem alatt, pedig a legolcsóbbat vettük le a polcról, 3, 5 font..) és kiültünk a Hyde parkba iddogálni. Azt hiszem ezt az érzést se lehet átadni... Mivel lassan idő volt, Marjust elkísértük a buszállomásra, ahol megpróbáltunk fotogénnek mutatkozni több-kevesebb sikerrel, majd miután könnyes búcsút vettünk Mú-tól és megbeszéltem vele, hogy átjön Párizsba, Maximékkal még iszogattunk egy kicsit. Azt hiszem ez eddigi életem egyik legjobb napja volt. Ja, és a hopp kutya versenyben Bora ekkor húzott el végleg, a különbség már több volt, mint 10...

Másnap kissé fáradtan, de megint elindultunk, és betértünk a British Museumba, ahol felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon mekkora lenne ez a múzeum, ha tényleg British dolgok lennének kiállítva. Az pedig kifejezetten meglepő volt, hogy az athéni Parthenon jelentős mennyisége itt található, és nem Athénban. Valószínűleg nem mi voltunk az elsők akiknek feltűnt, hogy itt valami sántít, mert volt egy tábla arról, hogy hogyan is kerültek ide a kövek, és hogy miért itt vannak és nem az eredeti helyükön. Mintha valakinek kisebb lelkiismeret furdalása lenne, nem angolkáim? A változatosság kedvéért ekkor is a Chop-chop Noodleben kajáltunk, majd elmetróztunk a Towerhez, ahol újabb kávé következett. Itt egy kisebb pihi után úgy döntöttünk elmegyünk felhőkarcoló nézőbe, és megtekintettük a City-t benne Norman Foster uborkájával, majd átmentünk a másik oldalra megnézni a Shardot és a City Hallt, végül pedig átmentünk a Tower Bridgen, hintáztunk egy kicsit és haza indultunk. Annyi szépséghiba volt az egészben, hogy ekkor Alex már egy órája várt minket a lakása előtt, mivel reggel kedvesen odaadta nekünk a kulcsait, mondván, hogy ő úgyis később ér haza, mint mi. Szerencséjére-szerencsétlenségére elmaradt egy órája, így ő nyert. Miután hazaértünk gyorsan még leugrottunk vásárolni másnapra, meg aznap estére vacsorát, ám visszamenet a történelem megismételte önmagát. Nem volt nálunk kulcs, Márk pedig (a lakótárs) nem nyitott ajtót, így egy újabb fél órát töltöttünk csöngetgetve az ajtó előtt, és azóta sem tudjuk, hogy Márkot mi akadályozta meg az ajtó kinyitásában a saját hallásán kívül... Este még iszogattunk, majd nyugovóra tértünk.

Másnap reggel mentünk vissza a busszal, ami egyáltalán nem tűnt olyan hosszúnak, mint odafele, plusz ebben az esetben a Csatornát a Csalagúton keresztül szeltük át, amit semmiképpen sem ajánlok klausztrofóbiás utasoknak. Megnéztük út közben a Djangot, ami szintén elég király, és este 7-re már Párizsban is voltunk. Mivel tobzódtunk az energiában elmentünk sétálgatni, közben Artúrt és Dórit is összeszedtük és együtt kiültünk a Montmartrera iszogatni. Egy kisebb eltévedés után éjfélre már otthon is voltunk.

Másnap következett Párizs, aki jó házigazda lévén szakadó esővel fogadott minket, így jól eláztunk, de megnéztük Napóleon sírját, ami elképesztő, ezt az embert tényleg istenként tisztelték/tisztelik. A kedvenc mondatom a sír faláról: "Az én törvénykönyvem egyszerűségével sokkal jobb bármelyik elődjénél, amit valaha használtak ebben az országban." A legjobb, hogy mindez E/1-ben fogalmazva.... Mivel az eső tovább szakadt, sétáltunk még egy picit, megmutattam a sulimat, majd elballagtunk a Louvreba, itt már mindketten elég fáradtak voltunk, de azért megnéztük, amit meg kell, majd hazajöttünk aludni egy kicsit. Ez után még Trixinél gyorsan kimostam a ruháimat és kicseréltük a Brit-szigetekről hozott ajándékainkat.

Következő napunkon a várost jókedvében találtuk, így egész nap meleget és napsütést élvezhettünk. Korzóztunk a Champs-Elyséen, felmentünk a Diadalívre, üldögéltünk a Tülériák-kertjében, ettünk cookie-t az Operánál, and so. Este pedig összefutottunk Artúrékkal és Trixivel a Szajna-parton és kellemes, filozófikus, wc-hez sorban állós, Vélib kipróbálós soirée-t toltunk. És megbeszéltük, hogy majd elmegyünk Saint-Denisbe. Persze nappal, lehetőleg hétköznap.

És eljött a vasárnap is, "a hét" utolsó napja, amit az Abercrombieban indítottunk, még most is illatozom a Fiercetől, és vásárolgattunk a Monmartreon. Meg azért este, biztos, ami biztos mégegyszer visszamentünk az Abercrombieba, és ha már arra jártunk megnéztük a La Défense-t is. Szó, ami szó, elég hatékonyak voltunk.

És akkor a ma reggel, amikor Bora elment... És utána még egy iwp... ez nem az én napom...

Azt érzem, hogy amit leírtam, az csak a felszín, és nem jön át belőle, hogy ez életem eddigi egyik, hanem a legjobb hete volt. És az itt szerzett élmények biztos, hogy meghatározóak lesznek még jó sokáig. És imádom Londont. És imádom a Borát. És imádom az életemet, habár ezt néha hajlamos vagyok elfelejteni

Kezdetben volt az őskáosz, majd az első napon megteremtődött London, és megteremtődtek a parkok, és a parkokkal együtt a mókusok. És főleg a mókusok...

Történetünk két szereplője reggel sokat tanakodott azon, hogy merre is induljanak útjukon, majd végül úgy döntöttek, hogy felszállnak az első buszra, amit eléjük sodor a rejtélyes londoni forgalom. A sors a 9-es buszt választotta, amiről pedig szintén megmagyarázhatatlan sugallattól vezényelve a Royal Albert Hallnál, a Kensington Gardennél szálltak le. Mivel táplálékot ekkor még nem vettek magukhoz, az első dolgok között szerepelt a vadászat eltervezése. Viszont, mivel a környéken található vízimadarak nem jelentettek elérhető alternatívát, a kérdés lekerült egy időre a napirendről, és előtérbe került a környezet. Elhaladtak Lady D elképesztően király emlékmű szökőkútja mellett, majd elérkezett a Buckhingham Palace. Erről megállapították, hogy egy kifejezetten jellegtelen épület, az egészet csak az aranyozott kerítés és a benne található idős hölgy teszi érdekessé. Itt a vadászat közben sikerrel járt, a zsákmány két hotdog volt, hisz mi mást ettek volna London közepén. 

Útjuk következő állomása a Trafalgar térre vezetett, ahol kisebb földrengés támadt, és a fiúnak nem volt más választása, mint az épp kéznél lévő oroszlán farába kapaszkodni. De sikeresen túllendültek ezen a kis intermezzón, és bemenekültek az épp kéznél lévő National Gallerybe, ahol meglepődtek, mikor összefutottak az Arnolfini házaspárral és Van Gogh napraforgóival. Itt a fiú majdnem bűnbe esett, és leszakított egyet a múzeumi shop almájából, de a lány még időben meg tudta menteni, és gyorsan kimenekültek a katlanból.

A megrázkódtatásban kifejezetten megszomjaztak így betértek egy fogadóba, ahol take-awayre kértek kólát és kiültek pihegni a Temze mellé, ahonnan kiválóan látszott a Westminsternek nevezett Parlament és az ugyanezen név alatt futó apátság. Így szépen fel is kerekedtek és jó turista módjára meg is tekintették őket.

Viszont most a krónikás kezd elfáradni, így lerövidíti elbeszélését, így csak annyit említ meg, hogy eljutottak az Oxford streetre is, megnéztek egy New Girl epizódot, este pedig megtekintették a Chinatownt és a Sohot is. Meg az Oxford streetet is még egyszer biztos, ami biztos.

Mára legyen elég ennyi, lehet, hogy sok is lesz a jóból, és élvezkedjenek a mókusos képekkel, ami útjuk fénypontját jelentette. Vagy mégsem.

Hopp kutya!: 23-29....Még mindig nem ide...

Most csak egy rövid bejegyzésre futja, de a lényeg, hogy megjöttünk, itt vagyunk Alexéknál. Kalandos volt az ideút, de majd mesélek később. És várjuk a holnapot! És a hopp kutya állása 3:2. Nem ide. És a dalt is Bye Alex nyerte...

És most kibővítem.

Bora tegnap este megérkezett. Kicsit késtem egy negyven percet a reptérről, köszönhetően a csodálatos párizsi forgalomnak és a Roissy Busznak, de a legnagyobb szerencsétlenkedés nem ekkor volt. Összefoglalva: Bora 18.10-kor szállt le és 21.30-kor léptünk be a lakásba. A történet lényegi elemei egy kedves, ámde kifejezetten rosszul tájékozott pultos hölgy, a párizsi buszközlekedés sajátosságai és az RER jól időzített rekonstrukciója. De az este végül kellemesen telt, habár sajnos Borát nem tudtam bemutatni Wadenek, és meg van rá az esély, hogy nem is fogom tudni, tekintve, hogy Wade elutazik Barcelonába.

Reggel viszonylag könnyen összekészültünk, és elkészítettük szendvicskollekciónkat jokerekkel. Majd 10 órára odaértünk a Port Maillotra és el is indultunk a röpke 8 órás utunkra Londonba. Ez nem volt különösebben izgalmas, viszont a komp előtti útlevél ellenőrzés felidézte az általunk csak hírből ismert kommunnista időket, ugyanis az EU-nak köszönhetően régen volt részünk ilyenekben. Viszont itt szereztem be első pontomat a hopp-kutya competitionben, aminek lényege, hogy ha látunk egy kutyát, ezt "Hopp, kutya!" felkiáltással kell jelezni a versenyben részt vevő partnerünknek. Az, akinek az idegrendszere korábban dolgozza fel az ingert, az egy ponttal lesz honorálva. A verseny állása jelenleg 3:2, nem ide...

Végül 3/4 7-kor landoltunk meg, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy 45 percet késtünk, vagy 15 perccel korábban érkeztünk meg. A kérdés eldöntésébe bekavar az időzóna-váltás, valamint a beszállókártyánk nem kifejezetten egyértelmű jelölése.

Az állomáson ott várt Alex, majd elballagtunk igazi brit módra sorban állni az LKV jegyekért, majd eljutottunk Alexék nagyon király kecójába a Kensington környékén, egy igazi, original britt házba, ennél brittebb helyen nem is lakhatnánk. A srácok főztek nekünk vacsit, így eddig csak élvezkedünk, és próbálunk akklimatizálódni.

Nagyon jó végre kiszakadni Párizsból, elhatároztam, hogy az egyetemi levelezőrendszert csütörtökig nem nyitom meg, és a pénz sem kifejezetten érdekel, így most csak hagyom, hogy sodorjanak az események itt a britek fővárosában. Kicsit még hihetetlen, hogy itt vagyunk, de lassan kezdem felfogni. Londontól elég sokat várok, miután Párizsról most nem a legpozitívabb dolgok jutnak eszembe, de remélem Bora ezt is meg fogjamajd bennem változtatni.

Kíváncsi vagyok mi lesz, ami megmarad az itteni élményeimből, és főleg mit tartok majd érdemesnek leírni...

Most lassan elköszönök, mert el kell döntenünk, hogy mennyire vagyunk fáradtak a továbbiakhoz :) Good night!

u.i.: az iwp vizsga megvolt, nem sikerült túl jól, de legalább végeztem vele!! Halleluja!

Az előző bejegyzés ugye hétfőn született, de még szeretnék hozzá tenni egy két dolgot. Például, hogy ugyan azon az órán tartott egy ázsiai srác meg egy montenegrói lány előadást arról, hogy jelenleg létezik-e a liberális világrend. Szépen érveltek, habár bele lehetett kötni, de a hibáik ellenére nagyon jó előadás volt, és szemmel láthatóan kifejezetten felkészült és lelkes előadókkal volt dolgunk. A prezentáció után jöttek szépen a kérdések, a tanár is rákérdezett egy-két dologra. Mint írtam korábban, a tanár nagyon felkészült, keni-vágja ezt az egészet. Azt, hogy néha megemlít olyat, hogy ő kívülről tudja a feladott cikkeket, és hogy 10 perc alatt elolvasta őket, egészen megbocsátható volt eddig, legalábbis megkönnyítette az iránta való tiszteletem. Viszont a kérdések során szóba került a Jugoszláv háború és az, hogy előzte-e meg nagy nemzetközi vita a beavatkozást. A montenegrói lány, gondolom az otthoni véleményt követve mondta, hogy kétli, mire a tanár mondta, hogy márpedig de, ő emlékszik rá. A lány még mindig szkeptikus volt, mire a tanár válasza az volt, hogy mindegy, te túl fiatal vagy... Valahogy ezen eléggé megdöbbentem. Nem várnám egy cambridge-i tanártól, hogy tekintélyen alapuló érvelést használjon... Elég nagyot csalódtam benne, és az eset a tantárgyhoz való hozzáállásomat sem javította. De legalább Trixivel kellemesen le tudtuk vezetni frusztrációnkat a tanáron bosszankodva. persze ebben a helyzetben is próbálom követni a magunkban keressük a hibát és az okokat módszert. Eddig arra jutottam, hogy jobban utána kell járni a dolgoknak, mielőtt tárgyat veszel fel a Sciences Pon :)

Most kicsit ugrok az időben a mai napra. Tegnap este kiderült, hogy a tanár cigifüggősége és/vagy tüdőgyulladása miatt elmaradt órát vagy pénteken pótolhatom az Afrikás órám helyett, vagy ma reggel. Egyértelmű volt, hogy az egyik szeretett órát nem fogom kihagyni egy kifejezetten nem-szeretettért, így ma reggel mentem, de a feladott szövegeket nem volt energiám elolvasni, csak az egyik cikkbe kezdtem bele, de a 8. oldalnál feladtam. Na most, a mai órán mikor elértünk a cikkekhez megkérdezte, hogy akkor mi a fő tézise az íróknak, mi az érvelésük alapja, stb. Síri csend. Úgy döntött, hogy akkor felszólítással csinálja, velem kezdte. Mondtam, hogy Sorry. Erre megdöbbent, és miután érezte a levegőben, hogy nem én vagyok az egyetlen megkérdezte, hogy ki olvasta el a dolgokat. Kiderült, hogy kevesebb, mint a csoport fele. Ezen természetesen megdöbbent, és mondta, hogy hogy lehet az, hogy nem olvassuk el a kötelező cikkeket, és kíváncsian várja a vizsgán írandó esszéinket. Annak ellenére, hogy félig kellemetlenül éreztem magam az óra további részében, egy másik részem megnyugodott. Még azon gondolkozom, hogy milyen stratégiát válasszak a továbbiakban a helyzet kezelésére. Tekintve, hogy számomra egy cikk elolvasása és megértése minimum 2 órát vesz igénybe. És ebből van hetente 3-5 db.

De visszatérve a dolgok folyásához, hétfőn az iwp óra után rohantunk az EU pótlás óránkra, ahol előadást tartottam. Ez egész jól sikerült, a hallgatóság nagy része aludt, de ez nem baj. Ezt az órát kifejezetten kezdem megkedvelni, szerintem én vagyok az egyik legaktívabb, és a korábban beadott esszémre 14-et kaptam, ami jónak számít. Egy német srác, aki nagyon jó előadást tartott kapott 14-et ugyanettől a tanártól.
 Délután elugrottunk Wade-del a Lidlbe, majd este Trixivel csináltunk bolognait.

Kedden, mivel nem volt EU, az első órám délben volt, francia, ahol írtunk egy hallgatás utáni értést, aminek kíváncsian várom az eredményét. A francia feladatokra rendszeresen 11-et kapok, elvileg a csoport átlaga 13, de szerencsére itt nem kell aggódnom nagyon a jegy miatt.
Következett a political psychology, ahol visszaadta a tanár a beadandó terveket. Én ezt egy héttel a határidő után küldtem csak el neki, így nem voltam izgatott, a füzetembe írogattam különböző dolgokat, és elhatároztam, hogy veszek egy ilyen szép bőrkötéses jegyzetfüzetet, ha találok. Talán majd elmegyek egy bolhapiacra érte. A tervemre ma kaptam választ, azt mondta, hogy jobb, mint amit korábban küldtem neki, így én ezt egy "elfogadtam"-nak értékelem, és majd megkeresem a tanársegédet további segítségért.

Óra után Trixivel úgy döntöttük kihasználjuk az utolsó esténket, amit nem kell tanulással tölteni, így elmentünk este a Montmartra, ami nagyon jó volt. Beszélgettünk a Sacre Coeur lépcsőjén az itteni dolgokról, hogy mit csinálunk rosszul, miért történnek ezek a rossz dolgok. Sok mindenre nem jutottunk azon kívül, hogy ezzel is közelebb kerülünk magunkhoz és ahhoz, amit a jövőben szeretnénk csinálni. Így ért véget ez a nap is...

A mai napról pedig már leírtam a dolgokat, az óra után hazajöttem és nekiláttam tanulgatni, meg megebédelni. Nem tudom, hogy milyen lesz ez a vizsga szombaton, de remélem valahogy tudom majd teljesíteni, addig még van két teljes napom felhozni magam az elégséges szintre. És szereznem kell egy magyar-angol szótárt!

Utána pedig jön az én Borám és jön a szünet és jön London, és egy időre el lehet felejteni a Sciences Po környékét is! :)

p.s.: Mindig elfelejtek szólni anyukámnak, hogy küldjön fogkrémet, remélem itt eljut hozzá az infó!

és még egy jó kis zene a végére chilleléshez: