Wade éneklését hallgatva úgy döntöttem itt az idő egy újabb bejegyzésnek. Először is most azon morfondíroznék egy keveset, hogy vajon miért is ritkultak meg az írásaim. Mostanában mikor hazaérek és a blogírásra gondolok, valahogy azt érzem, hogy nagyon nincs mit leírni. Persze írhatnék hosszasan az apró-cseprő dolgokról, de nagyon nem érzem értelmét. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne történnének fontos és érdekes dolgok. DE valahogy nem érzem magamban azt az energiát, ami az elején még arra késztetett, hogy minél pontosabban próbáljam meg átadni az itt történteket. Most is van egy sanda gyanúm, hogy azért álltam neki, mert így még egy ideig nem kell foglalkozni a holnapi házikkal. Így fél 10 fele.

Miután Bora elment, jött egy nagyon intenzív időszak, a csúcspontban a Veronikával. Azóta nagyon jól érzem magam itt, ha a hazautazásra gondolok, tudom, hogy hiányozni fog ez a hely. Nagyon jó itt, süt a nap, jófejek az emberek, mindennap bringázok, van mit ennem, holnap után jönnek anyuék, utána meg a többiek, mindjárt vége. Király ez az egész.

Mégis, most valahogy úgy érzem, hogy ez mind csak a felszín és valami hiányzik, de nem tudom mi az.

Az egyik este harmonikáztak az ablakunk alatt. Még nem teljesítettem az általam kitűzött feladatot, miszerint kávét akarok inni reggel, egy igazi francia kávézó előtt az utca fele nézve és egy nagy újságot olvasni. Még nem voltam a Pére Lachaise-ben.

Összefutottam Esztivel is, akivel átbeszéltünk egy délutánt ahogy szoktuk. És persze az első megbeszéltek találkánk nem jött össze, ez is így szokott lenni. És Eszti szemmel láthatóan jobban tud franciául mint én. Én is szeretnék úgy tudni, ahogy ő.

Múlt pénteken Trixi soiréet adott, ami után kiültünk a Montmartra. Ebben azért szerintem van valami  irigylésre méltó. Mi nem a Deákra ülünk ki, hanem a Sacre Coerhöz. (ezzel nem mintha a Deák érdemeit szeretném csorbítani). Ja, és van egy tetkóm És készült róla fotó, ahogy készült. Ami nagyon vicces. Mármint én vagyok rajta vicces. Majd lehet, hogy egyszer megmutatom.

A tegnapi napomat sorozatnézéssel töltöttem, ami nagyon nagy hiba lett volna, ha ma lett volna órám, de hál'istennek nem volt, mert törölték. Így nem úsztam el. Annyira.

Ennyi. Látjátok nem tom mi van velem, de nincs kedvem írni, pedig az elején olyan jó volt....

De annyit, még hozzátennék, hogy Wade-del épp megbeszéltük, hogy amikor 60 évesek leszünk, majd visszajövünk ide, ebbe a lakásba. Valószínűleg Francois már nem lesz életben, de ki tudja?