Igen, megtaláltam az Édenkertet.
Ma kivételesen volt órám reggel, amin nagyon megéheztem, mert sehogy sem voltam képest wifi-t varázsolni a gépemnek, így siettem haza, hogy bekapjak valamit. Otthon egy e-mail fogadott, mi szerintem el kell végeznem az összes tárgyat, amit felvettem, így nincs esély arra, hogy az általam nem túlzottan kedvelt Political Psychologiet megússzam. Ez egy kicsit letaglózott, de szerencsére rövid idő alatt kiszedtem magam a szenvedésből. Ha meg kell csinálni, akkor meg fogom csinálni.
Ez után nekiláttam egy beadandó előkészületeinek jövő hétre az Európai Unióról, ami azt jelenti, hogy egy idő után fogtam magam, és eszembe juttattam, hogy mennyi mindent is kéne elintézni, például elmenni a postára, és ha már úgyis arra megyek, egyértelműen most jött el annak az ideje, hogy megnézzem az építkezés mögötti területet, ahol egy parkot sejtettem. Vannak dolgok, amiket rögtön el kell intézni, nem igaz?
Miután ékes francia mormogással elintéztem Francois leveleit el is indultam, és egyszer csak ott volt. Építkezésekkel, és hatalmas forgalommal, valamint egy viszonylag termetes kerítéssel és vizesárokkal körbevéve. Már itt felmerült bennem, hogy miért is kell ennyire védeni ezt a helyet, és mégis kitől, de ebben a pillanatban rá is jöttem. Magunktól kell megvédeni.
Ami még érdekes, hogy az egész egy befektetésnek köszönhető, amint itt láthatjátok, a projekt neve Clichy Batignolles és egy egész városrészt rehabilitálnak vele (feltételezem, hogy rehabilitálják, habár nem tudom mi volt itt korábban, de nem hinném hogy a párizsiaknak nem tűnt föl egy viszonylag méretes üres terület a város központjától nem is annyira messze, így nyugodtan kizárhatjuk, hogy egy szép zöld mezőt építenek be). A Parkban van egy hosszúkás tó, tele vízinövényekkel, van játszótér, gördeszkapálya, kosárpálya, mesterséges domb, formatervezet utcai bútorok, széééép zöld gyep, futók, sétálók, ülők, állók és mindezek mellett sok-sok gyerek. És tényleg egy vizes-árokszerűséggel van elválasztva a külvilágtól, ami számomra megdöbbentő.
Ha minden jól megy sokat fogok ide járni, mert tényleg úgy érzem, hogy találtam egy keveset az Édenkertből. És azon már meg sem lepődöm, hogy csak az út másik feléig kellett menni érte.
Így visszaolvasva nem nagyon sikerült átadnom a hely hangulatát, amiért sajnálkozom is, más részről viszont pont azon gondolkoztam, hogy mennyire is nehéz írni. Mármint pontosan azt leírni, amit akarsz, érzel, gondolsz. Néha úgy érzem, hogy a szavak önmagukban egyáltalán nem fejezik ki azt, amit szeretnék kifejezni velük. Sokkal többet kérnek tőlem, hogy megtegyék, amit én kérek tőlük. Minden egyes gondolathoz össze kell szednem a szavak családját, akik a világ különböző pontjain, gyakran rejtett kis erdei kunyhókban laknak és nem nagyon szeretnének visszatérni a civilizációba. Viszont ha sikerül őket rávennem, akkor a nagy családi találkozón már mindenki jól érzi magát és szívesen kifejezik, azt, amit kérek tőlük. Ugyanakkor ez sok energiát igényel. Valahogy ezzel is magyarázom azt, hogy én az írást mindig is egy bátor tevékenységnek tartottam. Azt nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra elkezdeni, először fel kell vértezni magunkat fegyverekkel, és némi elemózsiával, mert a szavak megtalálásához nem csak a sarki boltig kell elsétálni. Vagy lehet, hogy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy nekem nem.
Van egy olyan teóriám is, miszerint az írás Istenhez tesz hasonlatossá. Mikor elindultam a parkba, fogtam magammal egy füzetet és egy tollat, hogy akkor most írok valamit. De nem írtam semmit, nem mertem. Számomra mikor a toll nyomot hagy a papíron, akkor egy kis teremtés játszódik le. Az a nyom visszavonhatatlanul oda kerül, és rögtön önálló életre kel. Ha én visszaolvasom, már nem azt fogom belőle kiolvasni, amit a leírásakor gondoltam, az, pedig hogy valaki más mit olvas ki belőle, teljességgel kiszámíthatatlan. És ami még nagyobb hatalmat ad az írott szónak, és ezzel kissé meg is rémít engem, hogy képes hatni az emberekre. Egy mondat, egy sor, de lehet, hogy csak egy jó helyre tett vessző lehet, hogy életeket változtat meg.
Most nem merem visszaolvasni, amit írtam, mindezt meghagyom nektek, és utólag is elnézést kérek. Na jó, igazából nem kérek. Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy amit most leírtam az vajon csak egy nagy maszlag, vagy van benne valami. Számomra biztosan, hisz tudom, jó volt leírni.
Mindenesetre fura azzal igazából szembesülni, hogy vannak rajtam kívül emberek, akik elolvassák az Én írásomat. Lehet, hogy ennek inkább egy vázlatban lenne a helye, de már mindegy...
