A tegnapi nap lejegyzeteltem a gondolataimat és a körülöttem látottakat, így ma ezekből fogok szemezgetni egy kicsit.

Reggel, mint mindig a metróval indult a napom. Álltam a tömegben csukott szemben miközben a fülemben dübörgött a zene, és pillanatokra egy Mando Diao koncertre kerültem az összes utastársammal együtt... Mikor kinyitottam a szemem elgondolkodtam, hogy milyen jó is lenne, ha a metró közönsége egyik pillanatról a másikra megismerkedne egymással, és az utazás nem néma magunk elé bámulásból állna, hanem közösségi élménnyé válna. A hogyan azonban nem sikerült kitalálnom, mert le kellett szállnom...

Ahogy én is és a lejátszási lista is haladt tovább az útján egyszerre a nagy nyári fesztiválokon hallott számok következtek sorra, ami mosolyt csalt a számra, néha-néha visszarepültem Sopronba, az óbudai panellakásba, a töltés melletti sátorba... Ekkor arra gondoltam,hogy milyen fura, hogy ilyenkor valójában az emlékeimből éltek, ők adtak energiát arra a napra, viszont elgondolkodtató, hogy ezt csak úgy tudták megtenni, hogy kiszakítottak az éppen aktuális valóságból.

A valóságról pedig eszembe jutott egy mondat, ami még Kriszti szájából hangzott el érkezése napján. Annyira tetszett neki Wade-del közös lakásunk, hogy meséltünk neki a főbérlőnkről is Francois-ról, amire pedig felvetette, hogy le kéne írnunk a történeteinket róla. és valóban, egész könnyen lehetne egy egész univerzumot teremteni Francois köré, azokból a töredékinformációkból, amik rendelkezésünkre állnak (a lakása, a címe, az egyszeri találkozásunk emléke, vagy az e-mailjei). Közben viszont gondolatban tovább is mentem és elkezdtem tervezgetni egy történetet, ahol a félig valós Francois déli élete, és a mi párizsi életünk Wade-del játsza a főszerepet, a szálak pedig a végén szépen összetalálkoznak...

Miközben ezen gondolkoztam tettem még egy felfedezést. Nevezetesen, hogy a franciák minden egyes oldalát elolvassák a Metropol szerű újságoknak, még a hirdetéseket is. Ezt nem egy embernél láttam, és viszonylag kíváncsi lettem a miértjére, amit mintha valahol a talán kicsit lassabb életszemléletben kellene keresni, ezzel viszont szöges ellentétben áll az egész város, és főleg a metró rohanása. A metróról jut eszembe, hogy nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy néznének ki Tóth Kriszta metrón játszódó novellái, ha a helyszín nem Budapest, hanem Párizs lenne.

A metróból feljőve pedig egy teljesen lehetetlen részletet vettem észre. Egy hajléktalan ült egy házfalnak támaszkodva, előtte a táskája, amin volt egy kicsi napelem, amiből pedig egy Apple töltő kandikált ki... Na ez is valami olyan volt, amiből biztos, hogy lehetne egy novellát kerekíteni.

Ezek mind reggel futottak át az agyamon, majd volt egy iwp órám, ahol a tanárunk, aki egyébként elképesztően hasonlít Csilla nénire az oviból jóval kedvesebb volt, köszönhetően valószínűleg a torokgyulladásának. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy cigiszünetet rendeljen el az óra felénél...

Óra után elmentünk ebédelni Trixivel és Elskával, egy hollandus lánnyal, akit magamban csak Little Red Riding Hood-nak (Piroskának) hívok rikító-piros kabátja miatt. Ezen kívül azonban semmi más hasonlóság nem fedezhető fel benne és az említett karakterben, valamiért mégis folyton ez jut eszembe.

Hazafelé menet megint a metrón feltűnt egy újabb immáron nem először látott jelenség: a magában beszélő bolond karaltere. A férfi fel-alá bolyongott a peronon és szemmel láthatólag semmilyen kapcsolatban nem volt a körülötte lévő világgal, annál inkább a sajátjával. De nem is ez a legérdekesebb, hanem hogy ő már a sokadik ilyen valaki volt, aki szembe jött velem ebben a városban.

A következő jelenet viszont megint egy újabb sor érzést hozott fel bennem amint a szerelvényen ültem. Egy koldus, akinek valami gond volt mindkét lábfejével ülő tartásban kúszott végig a kocsiban pénzt kéregetve. Szemmel láthatóan be volt rendezkedve erre az állapotra, mert kezein, amiket az előrehaladáshoz használt papucsot viselt. Ugyanott szállt le, ahol én, és bevallom szívem szerint gyermeki kíváncsisággal figyeltem volna hogyan oldja meg ezt a feladatot, de inkább mégis elfordultam és tovább mentem.

Így lett vége a tegnapi gondolatfolyamnak, amit még este skype-olás, előadás készítés, és egy remek sorozat, a Suits első részének megtekintése követett.

A mai reggelen pedig Párizs előhozta a lehető legrosszabb időjárást, amit csak produkálni képes. Hajnali negyed8-kor, mikor Wade-del kiléptünk az ajtót éjszakai sötétség, zuhogó eső és jeges szél fogadott minket. A sulihoz 45-re értem oda, ami nem volt túl szerencsés, mivel ilyenkor még nincsenek nyitva az ajtók (hogy miért nem, rejtély...) így fagyoskodtam még pár sort kint. Az eu-s óra ma nem tartogatott izgalmakat, ellenben készítettem egy csodaszép képet Trixi telefonján.

Ebédénél összefutottunk Nataliával, aki mostantól kezdve már hivatalosan is a keddi ebédelőtársunk, estére pedig Trixi őt is meghívta vacsorára. Ebéd után következett a nap legrázósabb pontja, a francia nyelvű előadásom. Ez is megvolt, habár nem vagyok rá túl büszke, de pont annyit tudtam kihozni belőle, mint amennyi energiát belefektettem, így a lelkiismeretem nyugodt. Az órán egy orosz srác megkérdezte, hogy beszélünk-e oroszul mi magyarok... A mai polpszichó előadás pedig egész érdekes volt, a pre-modern és a modern időszemléletről volt szó, egyetlen aprócska gond, hogy még mindig nem tudtam, hogyan fogom megírni polpszichó alapon azt a hosszú beadandót.

Hazajövet elgondolkodtam azon az általános párbeszéden, mikor megkérdezzük a másiktól, hogy hogy van, ő pedig azt válaszolja, hogy megvagyok. Ez számomra egész eddig egy negatív mögöttes tartalmú válasznak tűnt, most azonban rájöttem, hogy ez pozitív, hisz nem tudom, hogy van-e jobb dolog annál, mint a lét maga. Lehet, hogy mi magyarok mégsem vagyunk annyira pesszimisták, csak szeretnénk azt hinni?

Este átmentünk Trixihez, aki csinált nekünk sonkás-sajtos palacsintaszerűséget és jól belaktunk és beszélgettünk például a dugóhúzó angol megfelelőjének helyes kiejtéséről, majd hazajöttünk Wade-del.

Itt még egy érdekes dologról szót kell ejtenem. Mióta itt vagyok, minden nap hallottam a Mariage pour tous nevű törvénytervezetről, ami hatalmas tüntetéseket provokált mind az ellenzők, mind a támogatók részéről. Ez az azonos neműek számára is engedélyezné a házasságot és az adoptálást meg sok mást, akit mélyebben érdekel, nézzen utána. Wade is erről a témáról ír cikket, ami kapcsán egyik este egész jót beszélgettünk, tegnap pedig ha minden igaz a francia Nemzetgyűlés hosszas vita után el is fogadta a tervezetet. Ami viszont különösen felkeltette a figyelmünket, hogy ma a brit alsóház is elfogadott egy hasonló tartalmú törvényt. Nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a téma ilyen sokszor került elő az utóbbi időben.

Ennyi lennék mára.

Először a tegnapi estével kezdeném, amikoris megnéztem a New Girl legutolsó részét, ami egészen felvillanyozott, Nem mondom el mi volt benne, nem akarok spoilerezni, de nagyon király. Imádom.

A mai nap pedig elég mozgalmasan telt. 10 körül megérkezett Trixi legjobb barátnője, Kriszti, akit összeszedtünk a Port Maillot nevű buszállomáson, mert a Beauvais reptérről oda hozta be őt a busz. Ide már Bőrönddel együtt érkeztem, aki szerette volna ismét tüzetesen tanulmányozni a tömegközlekedést, és álmai netovábbja volt, hogy ezt Trixi cuccaival a gyomrában tegye meg. Így először elutaztattuk hárman a kicsikét a hotelbe, ahol kapott még egy pajtást Trixi másik fekete bőröndjének személyében, így 5ösben utaztunk át újból a fél városon, hogy ott aztán megint játszuk egy kicsit a nincs-lift-de-sok-sok-lépcső játékot velük. A játék végén pedig felértünk Trixi új lakására nem messze a Moulin Rouge-tól, ahol egy kedves, égett keze új-zélandi lány, Hana fogadott minket, aki innentől kezdve Trixi új lakótársa lesz májusig. Meg is beszéltük, hogy van valamilyen rejtett késztetésünk  arra, hogy a déli félteke lakóival költözzünk össze...

Ez után elmentünk ebédelni 4-esben Bőrönddel, majd szintén 4-esben bementünk egy nagyon kicsi boltba, ahol én vettem egy tejet. Ami érdekes volt, hogy a boltban nem Bőrönd volt az egyetlen bőrönd, volt egy társa is, így ketten pedig képesek voltak lefedni a járásra tervezett terület nagy részét. Ezek után ideje volt hazavinnem szegénykét, és ha már otthon voltunk, ittunk is egy kis kávét, Bőröndöt pedig lefektettem a helyére. A nap további részében tanulgattam, majd Wade-del és Krisztivel elmentünk a Montmartre-ra megint, ami még mindig nagyon király, habár egy kicsit hűvös volt, viszont biztos vagyok benne, hogy Bőrönd élvezte volna a sok lépcsőzést.

Otthon pedig folytattam a tanulgatást, és megnéztem a Valcea-Fradit, aami király volt, most pedig szép lassan visszatemetem magamat az olvasnivalókba. Najó néha-néha megnézek egy New Girl részt is, főleg a korábban említett utolsót még pár százszor.

u.i.:Nem tudom feltűnik-e olvasóimnak, ezért inkább felhívom rá a figyelmet, hogy a sorozat újbóli említésével bejegyzésem keretes szerkezetet kapott! Éljen a keretes szerkezet!

Nem úgy indult, mint a mesében, az ágy nagyon nem akart kidobni magából, valószínűleg tudta, hogy milyen napom lesz az iskolában... Miután valahogy eljutottam angolra, meg is tartottam immár harmadszorra a budapesti szecessziós építészetről szóló előadásomat, ami nem tudom hogyan sikerült, maradjunk annyiban, hogy a feladat teljesítve.

Ezután volt 15 percem, hogy átérjek a world politics előadásra, ahol nem tudom mi jött rám, de hatalmas undor fogott el, ettől az egész nemzetközi teóriától, meg a sok tanulástól, meg a kifejezetten öbródista angol nyelvtől, hogy szégyen, de bevallom, végig a facebookon lógtam, és nem nagyon tudtam koncentrálni arra, amirúl a tanár beszélt. Azok a foszlányok viszont, amiket néha-néha elkaptam, mind elég alap szintű evidenciák voltak, mint például, hogy az Oszmán Birodalom nem érte el Bécset, mert csak a Nyugat-Balkánig jutott... Asszem ennyit a jó kis Kelet-Közép-Európa teóriáról... Ami viszont érdekes volt, hogy nem én voltam az egyetlen, aki nem olvasta el a feladott szövegeket. Azt is meg merem kockáztatni, hogy csak nagyon kevesen tettek így.

Az urbanista órán halálosan fáradt voltam, viszont a vége felé teljesen kipihentem magam, valószínűleg a téma érdekességének köszönhetően. Pl. tudtátok, hogy az olaszok által alapított Brazzaville központjában van egy tér, ami ugyanazért épült, mint a sienai Piazza del Campo, vagyis, hogy az ott lakók versenyeket rendezhessenek rajta, vagy pl. az átlag afrikai nagyváros a Szaharától délre úgy néz ki, hogy van egy fehérek által épített, tudatosan tervezett központ, a white city, körülötte pedig a feketék által spontán módon kialakított rész, a black city.

Ez után hazajöttem és beszélgettem skype-on az emberekkel, amitől szépen lassan egyre jobb kedvem lett, végül pedig Trixivel megbeszéltük, hogy 10-kor találkozunk a belvárosban és csinálunk valamit. Elmentünk az Ile-de-Cité csúcsára, ahol...dopergés... kaptam tortát Trixitől!!!! aki ezzel végképp megjavította a napot, amiért itt is szeretném kifejezni a hálámat!

Ez után pedig söröztünk és fel-alá mászkáltunk a városban, összefutottunk egy magányosan álló benzinkúttal, sörözgettünk, megtaláltuk a meleg negyedet, majd beültünk a mekibe fagyizni.

Minden jó, ha a vége jó! :) És nagyon köszönöm a videót, elképesztő jó volt megnézni!!!!!

Ma reggel, pedig úgy volt, hogy elmegyünk a könyvtárba, de inkább úgy döntöttem, hogy élvezem kicsit még az ágy kényelmét. Majd szépen lassan telt múlt az idő, kimostam egy-két dolgot, és már délután is lett, most pedig elkezdett esni az eső, ami még egy okkal több, hogy töltsem bent tanulással a nap hátralevő részét is :)

Tegnap napközben: tanulgatás, előadás-készítés, sok-sok mód

Tegnap este: iszogatás, magyarok, London,

Ma: reggel suli angol, facebookozás iwp-n, afrikain alvás-levés

Most: szülinapozás, skypeolás

A mai egy klasszikus chillelős nap volt. 10-kor ébredtem, nutellát reggeliztem, majd megebédeltem, majd megtaláltam a kedvenc helyemet Párizsban.

Úgy határoztam ugyanis, hogy eljött az ideje a Montmartre, és a város legmagasabb pontján (129 m) álló Sacre Coeur megtekintésének. Ez nincs messze tőlünk, de valahogy eddig nem jött szóba a meglátogatása.

Most viszont buszra szálltam, és elmentem megnézni. Ez a környék az eddig legjobb volt, amit láttam. Dimbes-dombos, valamiért a Gellért-hegy jutott róla eszembe, habár semmi köze a kettőnek egymáshoz, hacsak az nem, hogy mindkettőt hegynek nevezik, habár valójában csak dombok.

Séta közben közhelyesen az Amelie csodálatos élete zenéjét hallgattam, ami még dobott a hangulaton. Ez még fokozódott, mikor kisütött a nap. Nem a szokásos turista útvonalon közeledtem, így a Sacre Coeur egyszer csak kibukkant a házak közül. Ezt ez érzést nagyon szeretem, mikor előkészítés nélkül egyszer csak ott terem a régen várt épület, vagy valami. A templom elől belátni egész Párizst, csak a mindenfele lődörgő Eiffel-torony árusok zavarnak be a képbe néha. Másfelől viszont, ha azt veszem, hogy ez az egész környék mintha csak a turistáknak lett volna építve, annyira hangulatos, akkor az árusok pont jó helyen vannak. Ez utóbbi teóriát erősítette bennem az egyik 1700-as években alapított étterem is.

Megtaláltam a kedvenc helyemet is, a templom mögött van egy park játszótérrel, pétanque pályával, lugassal, szökőkúttal és egy kis kilátással. Valószínűleg minden idelátogató vendégemnek meg fogom mutatni ezt a helyet, annyira idilli. Kicsit a Piazza di Michelangelo jutott róla eszembe Firenzében

Bementem a templomba is, ami egy nagyon különös élmény volt. Sok szakrális helyen jártam már, de ilyet még nagyon nem éreztem. Olyan, mintha a templom valahonnan az ősidőkből származna, pedig 1919-ben szentelték fel. Ez talán a kupola belső falán található festmény okozza, ami olyan mintha egy hatalmas bizánci mozaik lenne. Mindenesetre ez a hely valahogy annyira el van találva, hogy az számomra már-már természetellenes...És az, hogy a Szent Szívről nevezték el, ami azért nem a leggyakrabban használt elnevezés az ilyen templomoknál... Érdekes.

Visszafele sétáltam, és teljesen beleszerettem a 18. kerületbe. Elhaladtam a temető mellet, amiről eszembe jutott, mikor Enikővel és Hannával a chartre-i temetőben jártunk azt a fura házat keresve. Viszont sajnos nem találtam meg a bejáratát, ellenben meglepve tapasztaltam, hogy a temető közepére egy 2x2 sávos forgalmas felüljárót építettek, méghozzá nem a mai időkben, a szerkezetből ítélve már elég régóta ott lehet. Ez is eléggé párizsias, hogy igen, kevés a hely, de azért egy felüljáró még belefér... Kissé meg is éheztem, így vettem egy zöld almát is (mert rájöttem, hogy a gyümölcs evést hanyagoltam egy ideje, és ez nem jó!) és sétálgatás közben az embereket figyeltem, akik közül többen is fütyürészve dolgozgattak, ami megint elgondolkoztatott.

Egy szó mint száz, ez a nap nagyon jól telt, most pedig épp egy kifejezetten hosszú cikket olvasok, ami az afrikai városokról szól. Talán ez az eddigi leghosszabb, viszont elképesztő, hogy mennyivel kevesebb energia kell hozzá, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy most igazán érdekel az, amiről szó van.

Plusz most még volt egy csodás skype beszélgetésem,amiről itt a bizonyíték:

Hiányoztok srácok! Borának meg ♥!

És, hogy még kontrasztosabb legyen, ideteszek még egy képet egymagamról és Párizsról.

Sötétben kilépni a lakásból nem a legkellemesebb dolog, de az embernek nincs más választása, ha reggel 8kor kezdődik az órája, a nap pedig csak 8:24-kor kel fel. A szóban forgó óra, az EU-ról szól, ami kifejezetten kellemes volt. Az EU és Franciaország kapcsolatáról folyt a diskurzus, de sok más irányba is elkanyarodtunk. Ki kell, hogy mondjam: Magyarország senkit nem érdekel Magyarországon kívül, még az EU-ban sem. A franciákat pedig végképp nem érdekeljük, arra pedig esélyünk sincs, hogy a fontos dolgokba beleszóljunk. Ez egy elég érdekes felismerés.

Az, amit mi az EU céljairól és kialakulásáról eddig tanultam, az csak a felszín, mert az EU nagyon sok másról is szól a 4 alapszabadságon és az eurón kívül. Például egy remek eszköz a franciáknak arra, hogy más pénzét felhasználva próbálják a nagyhatalmiság illúzióját fenntartani, másfelől pedig szintén jól használható a még mindig fenn álló német-félelem kezelésére. Elképesztő, hogy 2013-ban még mindig szerepet játszik a franci külpolitikában az, hogy mi van, ha a németek megint lerohannak minket. Arról persze nem nagyon beszélnek a "grandeur" hívei, hogy a legutóbbi két alkalommal Franciaország mindig az elsők között esett el, és hogy a félelem tulajdonképpen ebből ered... Ez a véleményem most elég demagógnak tűnhet, de ez volt az érzésem az óra után.

Ez után tettünk egy sétát Trixivel a Luxemburg-kertben, majd megebédeltünk és elküldtük azt a nyomtatványt, amit pár napja kellett volna elküldeni a Corvinusnak arról, hogy megérkeztünk.

Ez után volt egy francia órám a németes nevű Marie Kempffel, ami elég jó volt, úgy érzem jó csoportba kerültem, jövő héten elő is adok a Politika és a média kapcsolatáról egy olasz lánnyal. A probléma itt is a szokásos: van mit készülnöm az órára...

A következőkben pedig a nem túl nagy lelkesedéssel várt politikai pszichológia következett. Az óra teljesítménye ugyanakkor hullámzó volt, ami kifejezetten pozitív, egy-két érdekes rész is akadt. Probléma azonban, hogy viszonylag kevés szó esett magáról a témáról, sokkal inkább metodológiai kérdéseket boncolgatott, így például előadta a minden NT-s által imádott Lazarsfeld-paradigmát, Lazarsfeld, vagy a paradigma szó említése nélkül.

Mikor jöttem hazafele, eszembe ötlött a gondolat, hogy meg kéne keresni a Lidlt, mert a Trixi említette, hogy kifejezetten olcsó. Mivel korábban egyszer már meggugliztam a helyet, úgy döntöttem eggyel később szállok le a metróról és megpróbálom gyalog megkeresni a szóban forgó intézményt. Sok-sok kutyagolás után rájöttem, hogy ezt egy kicsit elhamarkodtam, mert a bolt sehogyan sem akart előtűnni a semmiből, és eléggé el is fáradtam, így felszálltam egy buszra. Ezen viszont annyian voltak, hogy egész dühbe jöttem tőlük, így mikor felértem a lakásba, úgy éreztem nem adhatom még fel a harcot, így megint nekiindultam. Ezúttal minden jól ment, és bebizonyosodott, hogy megérte a fáradtságot, mert a Lidl tényleg jóval olcsóbb, mint az átlag, így gyorsan vettem chipszet és nutellát is...  Még hozzá kell fűznöm annyit, hogy láttam egy középiskolát, ahol becsléseim szerint minimum 4-5 ezren tanulnak, amihez egy megdöbbentően hatalmas épületkomplexum társul. Valahogy ebben a városban minden nagy, és mindenhol sokan vannak..

Itt meg most próbálkoztam egy havi 2 eurós telefon-előfizetés megkötésével, de valamiért nem fogadják el a bankkártyámat. Ez természetesen a folyamat legvégén derült ki, mikor már mindenfélét beképelgettem és kitöltögettem...

Megnéztem Tomit és Fannit akiknek itt is szeretnék gratulálni és nem viccelek, a körmömet rágtam az izgalomtól miközben figyeltem őket, a lakótársam valószínűleg érdekesnek talált ezen állapotomat :)

Elképzelhető, hogy még másról is kelljen szóljon a fáma, de most nem jut eszembe több. Jó éjt!

Vasárnap egész nap otthon próbáltam tanulni, nem túl hatékonyan, és emiatt kihagytam a 2-300 ezer fős pro-gay tüntetést, amin kb az összes itteni ismerősöm kint volt és azt mesélték, hogy nagyon nagy buli volt. Miután estére elegem az idióta szövegektől, inkább úgy döntöttem feladom, és megnézem a New Girl legújabb részét, a másnapi órán pedig megnézem mi történik.

Nem is lett katasztrófa a nem olvasásból, habár Trixivel nem brillíroztunk, és ki kell hogy mondjam, hogy a nyelvtudásom egy elég komoly akadály ezekben a körökben. Viszont ennek fejlesztése csak a maihoz hasonló kínos szituációkon keresztül lehetséges ezen a szinten, ezért állok elébe!

Óra után elmentünk ebédelni, ahol kacsa és sült krumpli volt a menü salátával, majd úgy döntöttem, hogy újra ellátogatok a bankba, hátha sikerül kicsikarnom belőlük azt a számlát. Csodák-csodájára tíz perc alatt végeztem, úgy tűnik hagyni kellett kicsit érni a dolgot, így egy hét múlva szerdán lesz még egy bankkártyám rajta 100 euró körüli összeggel, mert itt szokás az új számlákhoz pénzt is adni... Ja, és az utalás is ingyenes az összes európai bankba... Ennyit a tranzakciós-adóról...

A sulinál találkoztam Wade-del, hogy odaadja a kulcsot, de összefutottunk még két ismerőssel és sétálgattunk egy kicsit. Egyikük, Bree szakasztott mása egy általános iskolai ismerősömnek és a Luxemburg-kert mellett lakik, ami elég laza. Egyébként ma először kisütött a nap, 13-15 fok volt, tehát egészen idilli volt a környezet. El is határoztam, hogy ha melegebb lesz, ki fogok ülni a parkokba tanulni.

Mikor visszaértem a lakásba, a postaládába bedobtak egy új kulcsot, ami viszont csak a bejárati ajtót nyitja, így még mindig csak egy kulcsunk van a lakáshoz, de ebből eddig sem volt komolyabb probléma. Elküldtem 4, 50-ért Francois leveleit, ami egy be nem tervezett kiadás volt, tekintve, hogy azt ígérte, hogy hagy itt felbélyegzett borítékokat. Plusz akkor is emlegettük a nevét, amikor észrevettük, hogy a bojler csöpög kissé, de ekkor eszünkbe jutott bölcs útmutatása, hogy hogyan is kell elzárni a vizet a lakásban.

Most pedig éppen újabb cikkeket kellene olvasnom blogírás helyett, de ez nem nagyon megy, főleg a nyelvezet miatt. lehet, hogy ezt inkább reggelre hagyom és most megnézek egy filmet.

Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy perceken belül dűlőre jutok

A tegnapi este elég változatosan telt, ezért írok csak most, reggel, ami inkább már délután így 12:22-kor.

Reggel felkeltem, és úgy döntöttem megvalósítom régi álmomat, és elmegyek az Ikeába. Miután könnyed háromnegyed órás keresgélés után kisilabizáltam, hogy akkor most melyik metró, majd melyik RER, majd melyik busz el is indultam, kezemben egy szép nagy kék ikeás bevásárlószatyorral. A bolt már egy külvárosi részen volt, valahol délen, az útvonaltervező 50 percre saccolta az időt. Nem tudom, hogy valójában mennyi időbe is telt, mert még Párizson belül eltévedtem egy picit, mondván, biztos át lehet szállni attól még, hogy nem írja a térkép, hogy ott át lehet szállni. Szó, ami szó, végül eljutottam Thiaisbe, és vettem két párnát,két takarót, egy ágyneműhuzatot meg egy spatulát 19, 50-ért, amiért úgy gondolom megérte elvergődni odáig. A bolt felépítése teljesen megegyezett az otthoniakkal, még a hotdog is ugyanolyan ízű volt. Majdnem áldozatul is estem a marketingnek, és ha nem tudnám a budgetmet, biztos vettem volna még ezt-azt. Visszafele jövet pedig találtam egy sokkal rövidebb utat, kevesebb átszállással. Ez a kis kirándulás mindamellett felért egy szociológiai tanulmányúttal is, mert arról is megbizonyosodtam, hogy a külváros is ugyanolyan változatos, mint a belváros, és nem lehet rá azt mondani egy, az egyben, hogy veszélyes lenne. Sőt, egyes részei kifejezetten kellemesek, pl. az IKEA.

Egykor indultam el, és öt körül értem haza, vagyis 4 órát töltöttem a tömegközlekedéssel és vásárlással. Otthon új eseménysor vette kezdetét, mert megjött Trixi, akivel korábban megbeszéltük, hogy ma átjön vacsorázni. Majd megjött Andrea is, akit pedig Wade hívott meg, és akivel nem beszéltünk meg korábban, hogy átjön vacsorázni, Így szépen lassan emelkedett a nyomást a vállaimon, hisz életemben először főztem úgy igazán, és rögtön 4 embernek...

Szerencsére azonban nem lett katasztrófa, a tejfölös-sonkás-sajtos-fokhagymás tészta szerintem jól sikerült, utána meg elborozgattunk 4-esben. Egy idő után azonban feltűnt, hogy mintha ez az Andrea nevű lány egy randi-szerűségre lett volna meghívva, így Trixivel nem akartunk útját állni az eseményeknek, ezért úgy döntöttünk leléptünk. Alapvetően is találkoznunk kellett volna pár magyar sráccal, így meg is volt a tisztességes indok. Velük beültünk először egy bárba, majd miután kiderült, hogy az nem pénztárcabarát vettünk pár üveg bort, és elmentünk Artúrékhoz, ahol... hát egyenesen fogalmazok: jól berúgtunk. Trixi az este végén pedig nálunk aludt, amit azért tehetett meg, mert délután megérkezett a matrac, Hurrá!

Most pedig épp itt az ideje befejeznem az írogatást, mert vár rám kellemes 80 oldalnyi tanulmány holnapra.

Á bientôt!

A tegnapi pangás után, a mai nap nap kifejezetten kellemes volt. Reggel felkeltem és csináltam magamnak reggelit meg szendvicset, ami sajnos nem volt elég a nap további részére. Az első órám angol B2 volt, az elején gondolkodtam, hogy megkérdezem, hogy lehetséges-e még eggyel magasabb szintre váltani, de ezek után olyan relaxációban telt el az óra, hogy úgy döntöttem nem éri meg a fáradtságot. Itt csupa francia diákkal vagyok együtt, ami abból is látszik, hogy a cserediákoktól eltérően, itt senki sem használt Macbookot. Jövő héten pedig elő fogom adni immáron harmadszorra a budapesti szecessziós épületekről szóló előadásom. (1.Kiss Misi 2.Corvinus angol 3.Sciences Po)

Óra után volt 15 percem átérni a másik épületbe, ahol összefutottam Trixivel, meg egy magyar sráccal. Nem is hinnétek milyen érzés végre rendesen, magyarul bemutatkozni. Tudniillik még nem tudtam túllépni azon, hogy itt nem nagyon tudják kiejteni a nevemet és folyton visszakérdeznek, aminek eredményeképpen én is félénkebben mutatkozom be, amire semmi okom nem lenne, ezzel mintegy félénk, önbizalom hiányos ember benyomását keltve. De ezt is meg kell tanulni.

A következő órám az Introduction to world politics előadás volt, ami nagyon kellemes csalódás volt, a szemináriumhoz képest. Egy nagyon képzett, viszonylag fiatal hölgy tartja jó angolsággal és érdekes stílusban. Egy szinten ez meg is nyugtatott, hisz tulajdonképpen ez az egyik fő tárgyam itt és úgy éreztem, hogy ezért érdemes volt ide jönni.

A harmadik órámra már elég fáradt voltam, mert azon az egy picurka szendvicsen és két mandarinon kívül nem volt lehetőségem bármi mást venni és enni. Ez az óra African Urban Spaces címen fut és nagyon érdekes témái vannak, az első felében urbanisztikát fogunk tanulni, a másodikban pedig konkrétan afrikai városokkal, én Bissauról, Bissau-Guinea fővárosáról fogok előadni. Az órát két olasz vezeti, és itt van egy kisebb probléma. Egyikük, egy alacsony barna hajú hölgy az USA-ban tanult és ez hallatszik is a kiejtésén. A másik férfi azonban egyáltalán nem tanult az USA-ban, vagy bármilyen más angolszász területen és ez nagyon is hallatszik a kiejtésén. Konkrétan nem értem, hogy hogy engedhették őt ide, mert épphogy csak képes kifejezni magát. Najó igazából értem, gondolom a szakmai felkészültsége miatt, ami tényleg elég jó, szemmel láthatóan nagyon sokat tudnak a témáról, de az angol... Mindenesetre ezek a péntekek nagyon jónak ígérkeznek az ebéd kérdést leszámítva.

Hazafele jövet beugrottam vásárolni, mert rájöttem, hogy igazából szinte mindent felfaltam és holnap hétvége, így illene lenne főzni valamit, A valami több, mint valószínűleg kockaleves és sonkás-sajtos tejfölszerűséges tészta lesz, de ez még a jövő zenéje. Majdnem vettem Nutellát is, de helyettem inkább a lekvárt emeltem le a porcról, hisz az mennyivel egészségesebb és még olcsóbb is.

Mivel ma péntek este van, illene valahova kimozdulni, mindazonáltal fogalmam sincs, hogy mi várható az este további részében. Egy biztos, tele hassal, és kifejezetten nyugodt lelkiállapotban üldögélek az immár nem olyan hideg nappalinkban, miután hirtelen ötlettől vezérelve az ablakok elé toltunk pár alacsonyabb szekrényt szigetelésnek, ami működött, így vagy 5 fokot emelkedett a hőmérséklet, ami nagy előrelépésnek számít. Nem is merem elképzelni, hogy mi lenne, ha tudnám, hogy mondják azt, hogy sziloplaszt...

Ma egész nap otthon voltam, és tanultam (volna) ami azt jelentette, hogy kvázi folyamatosan ettem. Nem tudom, hogy hogy fogok erre ráállni, de hétfőre 11 db 10-16 oldalas elég nehezen olvasható cikket kellene bevágnom. Eddig kettő darabot sikerült elolvasnom, egyet az EU és Franciaország kapcsolatáról, egyet pedig a BRIC országokról.

Ma kicsit átrendeztük, a nappalit, plusz megint megcsillogtattam főző tudásomat, és készítettem rántottát. Holnap megyek angolra, meg lesz egy előadásom, meg egy szemináriumom African Urban Spaces néven.

De mivel tényleg semmi nem történt ma, ezért szerintem be is fejezem az írogatást és megpróbálok rákoncentrálni az olvasnivalóimra.

Mikor befejeztem a posztot Wade elkezdett skypeolni a családjával, amit elképesztő nézni és hallgatni, ezért gondoltam írok erről egy keveset még. Csak mindennapi dolgokról beszélgetnek, alapvetően Wade mesél az európai és francia sajátosságokról, és válaszolgat a számomra egyértelműnek tűnő kérdéseikre.

De nem is ez az érdekes, hanem, hogy folyamatosan mosolyognak, folyamatosan nevetnek, pedig nem is viccelődnek. Egyszerűen jó őket hallgatni. Úgy érzem, mintha egy nagy afrikai családi összejövetel közepébe csöppentem volna. Valószínűleg ez az, amit mentalitásbeli különbségnek hívnak. Ha visszagondolok az eddigi telefonbeszélgetésimre, elképesztő a különbség. Nem hiszem, hogy most Wade jobban örülne annak, hogy láthatja a családját és a barátait mint én örültem, de a különbség mégis megdöbbentő. Ez most nagyon közhelyes, de biztos vagyok benne, hogy lenne mit tanulnunk tőlük. És elképesztő, hogy a "Praise the Lord" kifejezés mennyiszer hangzik el. Tényleg jó hallgatni!