A tegnapi nap lejegyzeteltem a gondolataimat és a körülöttem látottakat, így ma ezekből fogok szemezgetni egy kicsit.

Reggel, mint mindig a metróval indult a napom. Álltam a tömegben csukott szemben miközben a fülemben dübörgött a zene, és pillanatokra egy Mando Diao koncertre kerültem az összes utastársammal együtt... Mikor kinyitottam a szemem elgondolkodtam, hogy milyen jó is lenne, ha a metró közönsége egyik pillanatról a másikra megismerkedne egymással, és az utazás nem néma magunk elé bámulásból állna, hanem közösségi élménnyé válna. A hogyan azonban nem sikerült kitalálnom, mert le kellett szállnom...

Ahogy én is és a lejátszási lista is haladt tovább az útján egyszerre a nagy nyári fesztiválokon hallott számok következtek sorra, ami mosolyt csalt a számra, néha-néha visszarepültem Sopronba, az óbudai panellakásba, a töltés melletti sátorba... Ekkor arra gondoltam,hogy milyen fura, hogy ilyenkor valójában az emlékeimből éltek, ők adtak energiát arra a napra, viszont elgondolkodtató, hogy ezt csak úgy tudták megtenni, hogy kiszakítottak az éppen aktuális valóságból.

A valóságról pedig eszembe jutott egy mondat, ami még Kriszti szájából hangzott el érkezése napján. Annyira tetszett neki Wade-del közös lakásunk, hogy meséltünk neki a főbérlőnkről is Francois-ról, amire pedig felvetette, hogy le kéne írnunk a történeteinket róla. és valóban, egész könnyen lehetne egy egész univerzumot teremteni Francois köré, azokból a töredékinformációkból, amik rendelkezésünkre állnak (a lakása, a címe, az egyszeri találkozásunk emléke, vagy az e-mailjei). Közben viszont gondolatban tovább is mentem és elkezdtem tervezgetni egy történetet, ahol a félig valós Francois déli élete, és a mi párizsi életünk Wade-del játsza a főszerepet, a szálak pedig a végén szépen összetalálkoznak...

Miközben ezen gondolkoztam tettem még egy felfedezést. Nevezetesen, hogy a franciák minden egyes oldalát elolvassák a Metropol szerű újságoknak, még a hirdetéseket is. Ezt nem egy embernél láttam, és viszonylag kíváncsi lettem a miértjére, amit mintha valahol a talán kicsit lassabb életszemléletben kellene keresni, ezzel viszont szöges ellentétben áll az egész város, és főleg a metró rohanása. A metróról jut eszembe, hogy nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy néznének ki Tóth Kriszta metrón játszódó novellái, ha a helyszín nem Budapest, hanem Párizs lenne.

A metróból feljőve pedig egy teljesen lehetetlen részletet vettem észre. Egy hajléktalan ült egy házfalnak támaszkodva, előtte a táskája, amin volt egy kicsi napelem, amiből pedig egy Apple töltő kandikált ki... Na ez is valami olyan volt, amiből biztos, hogy lehetne egy novellát kerekíteni.

Ezek mind reggel futottak át az agyamon, majd volt egy iwp órám, ahol a tanárunk, aki egyébként elképesztően hasonlít Csilla nénire az oviból jóval kedvesebb volt, köszönhetően valószínűleg a torokgyulladásának. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy cigiszünetet rendeljen el az óra felénél...

Óra után elmentünk ebédelni Trixivel és Elskával, egy hollandus lánnyal, akit magamban csak Little Red Riding Hood-nak (Piroskának) hívok rikító-piros kabátja miatt. Ezen kívül azonban semmi más hasonlóság nem fedezhető fel benne és az említett karakterben, valamiért mégis folyton ez jut eszembe.

Hazafelé menet megint a metrón feltűnt egy újabb immáron nem először látott jelenség: a magában beszélő bolond karaltere. A férfi fel-alá bolyongott a peronon és szemmel láthatólag semmilyen kapcsolatban nem volt a körülötte lévő világgal, annál inkább a sajátjával. De nem is ez a legérdekesebb, hanem hogy ő már a sokadik ilyen valaki volt, aki szembe jött velem ebben a városban.

A következő jelenet viszont megint egy újabb sor érzést hozott fel bennem amint a szerelvényen ültem. Egy koldus, akinek valami gond volt mindkét lábfejével ülő tartásban kúszott végig a kocsiban pénzt kéregetve. Szemmel láthatóan be volt rendezkedve erre az állapotra, mert kezein, amiket az előrehaladáshoz használt papucsot viselt. Ugyanott szállt le, ahol én, és bevallom szívem szerint gyermeki kíváncsisággal figyeltem volna hogyan oldja meg ezt a feladatot, de inkább mégis elfordultam és tovább mentem.

Így lett vége a tegnapi gondolatfolyamnak, amit még este skype-olás, előadás készítés, és egy remek sorozat, a Suits első részének megtekintése követett.

A mai reggelen pedig Párizs előhozta a lehető legrosszabb időjárást, amit csak produkálni képes. Hajnali negyed8-kor, mikor Wade-del kiléptünk az ajtót éjszakai sötétség, zuhogó eső és jeges szél fogadott minket. A sulihoz 45-re értem oda, ami nem volt túl szerencsés, mivel ilyenkor még nincsenek nyitva az ajtók (hogy miért nem, rejtély...) így fagyoskodtam még pár sort kint. Az eu-s óra ma nem tartogatott izgalmakat, ellenben készítettem egy csodaszép képet Trixi telefonján.

Ebédénél összefutottunk Nataliával, aki mostantól kezdve már hivatalosan is a keddi ebédelőtársunk, estére pedig Trixi őt is meghívta vacsorára. Ebéd után következett a nap legrázósabb pontja, a francia nyelvű előadásom. Ez is megvolt, habár nem vagyok rá túl büszke, de pont annyit tudtam kihozni belőle, mint amennyi energiát belefektettem, így a lelkiismeretem nyugodt. Az órán egy orosz srác megkérdezte, hogy beszélünk-e oroszul mi magyarok... A mai polpszichó előadás pedig egész érdekes volt, a pre-modern és a modern időszemléletről volt szó, egyetlen aprócska gond, hogy még mindig nem tudtam, hogyan fogom megírni polpszichó alapon azt a hosszú beadandót.

Hazajövet elgondolkodtam azon az általános párbeszéden, mikor megkérdezzük a másiktól, hogy hogy van, ő pedig azt válaszolja, hogy megvagyok. Ez számomra egész eddig egy negatív mögöttes tartalmú válasznak tűnt, most azonban rájöttem, hogy ez pozitív, hisz nem tudom, hogy van-e jobb dolog annál, mint a lét maga. Lehet, hogy mi magyarok mégsem vagyunk annyira pesszimisták, csak szeretnénk azt hinni?

Este átmentünk Trixihez, aki csinált nekünk sonkás-sajtos palacsintaszerűséget és jól belaktunk és beszélgettünk például a dugóhúzó angol megfelelőjének helyes kiejtéséről, majd hazajöttünk Wade-del.

Itt még egy érdekes dologról szót kell ejtenem. Mióta itt vagyok, minden nap hallottam a Mariage pour tous nevű törvénytervezetről, ami hatalmas tüntetéseket provokált mind az ellenzők, mind a támogatók részéről. Ez az azonos neműek számára is engedélyezné a házasságot és az adoptálást meg sok mást, akit mélyebben érdekel, nézzen utána. Wade is erről a témáról ír cikket, ami kapcsán egyik este egész jót beszélgettünk, tegnap pedig ha minden igaz a francia Nemzetgyűlés hosszas vita után el is fogadta a tervezetet. Ami viszont különösen felkeltette a figyelmünket, hogy ma a brit alsóház is elfogadott egy hasonló tartalmú törvényt. Nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy ez a téma ilyen sokszor került elő az utóbbi időben.

Ennyi lennék mára.