Eddig elfelejtettem beszámolni arról, hogy pontosan hogyan is kezdődnek a reggeleim itt a rue Berzéliusban. Kiabálással. Nem kell megijedni, nem én kiabálok, hanem a szomszéd házban lakó hölgy és párja. Valahogy sohasem fogynak ki a témából, viszont fura, de alapvetően nem zavar, de azért biztos ami biztos, tegnap este fél 9-kor porszívóztam egy kicsit. Bruhaha!

A mai reggelen a már megszokott hangok mellé megjelent egy kis francia úr is, hogy akkor ő most megcsinálja a konnektorokat. Mondtam neki, hogy csak tessék. És megcsinálta. Folytatásként pedig megjött az EDF ellenőre, hogy akkor ő most leellenőrizné a villanyórát. Mondtam neki, hogy csak tessék. És leellenőrizte.

A roppant felkavaró események sodrásában megéheztem, így csináltam magamnak ebédként bundás kenyeret. Mivel elég fura kenyérből készült, így készítés közben nem pont úgy nézett ki mint emlékeimben, azért biztos ami biztos meggugliztam a receptet. Az íze sem olyan volt, de egyáltalán nem volt rossz.

Ebéd után pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek a Louvre-ba egyedül. Ide kivételesen busszal mentem, ami nem volt a legjobb döntés, mert elég lassan döcögött, viszont így átmentem a Place de Kossuthon. Így néz ki a Palais Royal megálló feljárója.

Az állami múzeumok tárlatai ingyen vannak, minden 26 év alatt EU-s állampolgárnak. Ez annyit jelentett, hogy felmutattam a diákomat a termek bejáratánál és kész. Úgy sétáltam be, mintha csak a mekibe mennék pisilni.

Alapvető célom nem a teljes múzeum megtekintése volt, hanem egyenesen az iszlám művészetet bemutató részleg felé vettem az irányt, amit nem túl régen adtak át. Ezen a linken megnézhetitek miről is beszélek: http://hg.hu/blog/15186-aranyfatyol-rejti-a-louvre-iszlam-kincseit Ez tulajdonképpen egy hullámzó aranytetővel befedett udvar, ami 2 teljesen fekete szintet takar. Őszintén bevallva sokkal jobban érdekelt maga az épület, mint a benne látható kiállítás. Elképesztően jól van megépítve, a hullámzó aranytető egyértelműen repülő szőnyegre hajaz, a belső tér, ami mindenhol fekete, ezáltal mindent a műtárgyaknak rendel alá, amik szintén gyönyörűek. Van azonban egy nagy gond. Az egész felépítés annyira európai és ezáltal steril, ami miatt én nagyon hiányoltam az arab országok pezsgését, piszkosságát, azt a közeget, ahova eredetileg a kalligráfiák, szőnyegek és mozaikok eredetileg tartoztak. Más részről viszont érthető ez a bemutatási mód, hisz a Louvre közönsége erre vágyik és ezért fog fizetni. Ez van, ezt kell szeretni. Ezek után még jártam-keltem bent egy kicsit, és eljutottam a Louvre középkori részéhez, ami egy az egyben úgy nézett ki, mint a Loire-menti kastélyok egyike. Biztos vagyok benne, hogy még vissza fogok térni, remélem nem is olyan sokára.

Mikor végeztem a Louvre-ral úgy döntöttem ha már lúd, legyen kövér ;) és elmentem a Musée d'Orsayba is. Ez elképesztő volt több szempontból is. Mivel hihetetlen simán sétáltam be ide is, még nagyobb volt a kontraszt, mikor egyszerre csak elő kerültek a legnagyobb impresszionista művek, mint a Reggeli a szabadban, a Vízililiomok, a Rouen-i katedrális sorozat, vagy a Bal au Mouline de la Galette. Másrészről tudtam, hogy egy pályaudvar volt eredetileg, de a múzeummá való átépítését egyszerűen nem tudom hova tenni, de nagyon érdekes, szóval ide is vissza fogok még menni. Van két magas pavilon, ahonnan rá lehet látni a múzeum nagy részére, ami még ma is pályaudvar benyomását kelti a sok izgő-mozgó emberrel. A földszinten pedig van egy 1:100 méretarányú makett az Opera Garnierről, amiről látszik, hogy mennyire monumentális is ez az egész. hogy ne szaporítsam tovább a szót, nagyon király ez a múzeum, megkockáztatom, hogy ez lesz a kedvencem.

Kifele jövet úgy döntöttem sétálok még egy kicsit, és átmentem a szemben lévő Jarden des Tuileries-be, ami nem volt a legjobb döntés, mert reggel hirtelen ötlettől vezérelve a fehér vászoncipőmben indultam el, a park pedig tele volt hóval és sárral. Így egy kicsit lelassultam és próbáltam kitalálni a pocsolyák labirintusából. A szárazföldre érve láttam egy hajléktalan nőt, aki a metró hőkivezető nyílásán lakott. Ez nem olyan meglepő itt, az viszont elég elgondolkodtató, hogy emlékeim szerint a nagy havazásokkor is ugyanúgy láttunk hajléktalanokat a nyílásokon, sőt még sátrat is láttunk a metró közepén. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de valahogy úgy érzem, hogy az itteni hajléktalanok sokkal rosszabbul élnek, mint a budapestiek. Nem tudom.

Utamat folytattam a Champs-Elyséen, pontosan ugyanazon az útvonalon, ahol a kultúrtöri táborok alkalmával jártunk. Majdnem bementem a mekibe is, de rájöttem, hogy ez most nem az az alkalom. Most pedig itt ülök, Petőfit hallgatok, és várom, hogy elkezdődjön a meccs.

Végezetül pedig idetennék egy kis idézetet az időről, amit ma a buszon olvastam A Varázshegyben, majd az Orsay óráiról eszembe jutott.

"Az unalomról sok téves felfogás él az emberek között. Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom "elűzi az unalmat", azaz megrövidíti az időt, egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, "unalmassá" teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom meg lerövidítheti az órát, vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot  ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek."

Tegnap este megnéztem egyedül, vagyis inkább egy üveg bor és a laptopom társaságában a Magyarország - Lengyelország nyolcaddöntőt. A Himnusznál hatalmas honvágyam támadt, amin magam is meglepődtem, eddig nem volt ilyen hatással rám ez a dal. A meccset viszont élmény volt nézni, de inkább nem részletezem, akit érdekel az megnézte, akit meg nem, az úgyis átugorná ezt a bekezdést. HAJRÁ MAGYAROK!

A mai nap megtartottuk a mosást, így öblítőtől illatos a lakás, a dekorációt pedig sok-sok száradó ruha frissítette fel.

Mielőtt lementünk a mosodába, mondtam neki, hogy mennyire izgulok, és hogy egy fura nyelven kiabáló mosodás képe lebeg a szeme előtt, aki azért förmedt ránk, mert valamit rosszul csináltunk. Szerencsére nem így történt, kivéve, hogy Wade mosógépe mosás közbe áramtalanította magát, így ki kellett hívnunk a szerelőket, mert nem tudtuk kinyitni az ajtót. Túl egyszerű lett volna simán...

Ami a sulit illeti, reggel European Integration órám volt, amit egy kedves hölgy tart, nagyon francia angolsággal. Pozitívuma, hogy már ott megpróbálta megtanulni a neveinket. Negatívuma, hogy kell nála tartani 2 előadást, írni egy beadandót, minden órára olvasni és levizsgázni a félév végén.

Az óra után elugrottunk az olcsó menzára, de mivel túl korán értünk oda, úgy döntöttünk benézünk a közeli GAP-be. Ez egy elég rossz döntés volt, mivel az itteni GAP egyáltalán nem olyan drága, mint az otthoniak, körülbelül H&M-es árakkal dolgoznak, ami elég meglepő. A hatást még fokozta, hogy elég nagy leárazások is vannak, így férfiasan bevallom, nehéz volt megállni, hogy ne villanjon a bankkártyám, másrészről viszont sokat segített az önmegtartóztatásban a kártyához tartozó számlán található minimális összeg. Együtt ettünk Nataliával, aki Oroszországból jött és törvényt sértett azzal, hogy elmesélte, hogy milyen az időjárás ilyenkor Moszkva környékén. Hideg. Meg azzal is törvényt sértett, hogy az a hír a Moszkva és Szentpétervárat összekötő autópályán napokig rostokoló kamionosokról igaz volt. A törvénysértés akkor lenne teljes, ha mi a Trixivel kémek lennénk...

Ebéd után mentem volna francia órára, ami elmaradt, viszont viszonylag folyamatos angol beszéd után kissé meghökkentem mikor egy kínai lány franciául kérdezte meg a kötelező kérdéseket, hogy honnan jöttem, mi a nevem stb. Ezen ugye nem kéne meghökkennem. Nagyon jól jött volna az a francia óra. Helyette viszont beültem a könyvtárba és neteztem. A hg.hu-t nézegetve pedig újból feltámadt urbánus énem, főleg mikor találkoztam egy nemzetközi kapcsolatok szakértő - urbanista hölgy nevével, aki történetesen a Sciences Po-n is tanult. Úgy érzem csak követnem kell tovább a sárga köves utat. Ja, és az biztos, hogy már nem Kansasben vagyunk.

14:30-kor újabb óra következett Political Psychology címmel, amin nagyon nagyon szenvedtem, amire gondolom elég ok, hogy kb 100-an járunk az órára, de a jegy egyharmada az órai aktivitástól függ, kell írni egy 10-15 oldalas kritikát, és hétről hétre 100 oldalacskákat olvasni. És nem mondhatni valami izgalmasnak.

Mikor hazaértem egy Trixitől kapott e-mail fogadott, amiben egy vészjósló fotó volt látható arról a 8 cikkről, amit péntekre kellene elolvasni a World Politics órára... Azt kell mondjam, ez egy elég kemény dolog lesz. Nagyon sok mindent kell megtanulnom időbeosztástól kezdve prioritások felállításáig és valahogy meg kéne találni az egyensúlyt is az ittlét megélése, és a jövőnek tanulás között. De olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna, így annyira nem aggódom.

Plusz itt egy szám a Mando Diaotól, amit most is hallgatok! Hálás köszönet érte Flónak!

Először is itt egy kép Wade-ről, a lakótársamról:

Most pedig elmesélek egy történetet. Il était une fois, amikor egy csöppnyi 10 milliós város irányítói úgy döntöttek, hogy metrót építenek szeretett lakóiknak. Először építettek egyet, majd kettőt, majd hipp-hopp lett belőle több, mint 20 darab. A helyiek pedig boldog voltak, hogy egymáshoz simulva utazgathatnak reggelente. Egy nap ebbe a városba tévedt egy diák a messzi Hongrie-ból, ahol metróból kevés van, ami van az is elég öregecske, vagy folyton lerobban. Viszont ezeken a nüansznyi különbségeken gyorsan túllendült diákunk, egy dolgon azonban fennakadt. Miért nem építették nagyobbra a metrót? Ha az ő kicsiny 2 milliós városában olyan szép nagy és tágas lyukakat tudtak fúrni, akkor vajon itt miért nem?

Miközben az ici-pici metrókocsikban könyökét valakinek a gyomorszája mellett biztonságban érezve utazott ezen gondolatait hangosan is kimondta. A metrótól boldog helyiek pedig furán néztek rá és valószínűleg ilyen kérdéseket tettek fel magukban: Miért nem boldog, hisz metrón utazhat? Milyen fura nyelven beszél? Fura, hogy nem értem amit mond, de miért is beszél magában?

De hiszen, mint tudjuk mindennek oka van, az is gyorsan kiderült, hogy diákunk miért pont ebbe a kicsiny metrókkal átszelt városkába került. Alapvetően tanulni jött ide, de arra nem számított, hogy ilyen hamar egy, a fizikát alapjaiban megrengető összefüggésre jön rá, miszerint a tér nem tágul, viszont az emberek összenyomhatóak.™ Vegyünk egy példát: Tegyük fel, hogy az ember felszáll a 13-as metróra a Brochant állomásnál, ami annyira tömött, hogy csak a második szerelvényre fér fel. Erre is csak úgy, hogy nagyon erőszakosan, már-már az udvariatlanság határait súrolva tolakszik. A metró most kínkeservesen becsukja ajtajait, majd továbbhalad a La Fourche állomás felé, ahol szintén hatalmas tömeg várakozik. Laikus szemlélő lehet, hogy elkezdené sajnálni őket, hogy milyen kár, hogy nem fognak felférni, de hatalmasat tévednek. Mire a metró újra becsukja ajtajait a peronon álló hatalmas tömeg felszivárgott a metróra. Mondhatnánk, hogy biztos a leszállók helyét foglalták el, de nem, mert nem voltak leszállók, vagy ha voltak is, számuk minimális volt. Ekkor jut a metrón végletekig összenyomott diák a felismerésére. És voilá, így születnek a Newton almájához hasonló anekdoták.

A továbbiakban diákunknak valahogy sikerült az átszállás is a hasonló paraméterekkel rendelkező 12-es metróra. majd viszonylag korán meg is érkezett az áhított állomásra. Hogy nehogy véletlenül korábban érjen oda, biztos, ami biztos eltévedt, majd csak az utca 66-os számánál vette észre, hogy neki tulajdonképpen az lenne a jó, hogy ha a házszámok csökkenő tendenciát mutatnának a 13 irányába, nem pedig a végtelent céloznák meg. Végül eljutott az épületbe, ahol meghallgatta élete első óráját ezen az egyetemen. Tulajdonképpen ezért jött ebbe a városba, habár erről néha hajlamos volt megfeledkezni.

Az órája után meglátogatott egy étkezdét, ahol egy jó kiadósat ebédelt csekély összegért, majd úgy döntött meglátogatja a helyiek labirintusát, amit ők csakúgy neveznek: La bureaucratie. Az egyik bejárat pont egy helyi bankban volt, ahol rögtön el is tévedt a különböző szerződések és számla-kérelmek erdejében, de szerencsére még épp időben megtalálta a kiutat, ám a célját, hogy megszerezze a neki kellő fényes, vékony, műanyag, téglalap alakú tárgyat a labirintus közepéből, sajnos nem sikerült elérnie.

Kalandjai után hazatért, és úgy döntött, boldogan él, míg meg nem hal és megnézni a Magyarország-Lengyelország nyolcaddöntőt a kézilabda világbajnokságon, ha talál hozzá streamet.

Ne fuss el véle, mert még nincs itt a vége! Folyt. köv.

Ennyi.

Kedves nézőink! Ma újból megismerhetnek 3 versenyzőt, akikből kettő ma tényleg beköltözik a Villába! Trixi, Wade, vagy Bendi? Kit szeretnének négy és fél hónapon keresztül minden nap a képernyőn látni? Szavazzanak most kedvencükre! Szavazóink között értékes nyereményeket sorsolunk ki, amiket mindjárt meg is mutatunk!

Na, amíg megy a reklám, gyorsan megpróbálom leírni a mai nap történéseit. Hosszas telefonálgatás után, végül 3 órakor aláírtuk a szerződést, így mostantól hivatalosan is itt lakuk a 22 Rue Berzelius szám alatt és a nap tulajdonképpen csak erről szólt. A szerződés aláírása után elmentem egy hajós városnézésre, ahol hihetetlen hideg volt, így nem túlságosan élveztem, majd negyed 8-kor nekivágtam a párizsi metró labirintusának, hogy eljussak újdonsült lakásomba. A feladatot kissé nehezítette bőröndöm és a két táskám de valahogy megoldottam, habár elképesztően fáradt vagyok, Ezért is fejezem most be itt, a lakásról majd töltök fel képeket, talán holnap.

És most folytatódjék a műsor! Egyre fogynak a másodpercek, de ne feledjék minden szavazat számít, ne hagyják, hogy kedvencük kint maradjon, hisz nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy itt a lét a t.... Úgy döntöttem inkább kikapcsolom a tv-t és megsúgom, hogy Wade és Bendi vált villalakóvá.

Jó éjszakát mindenkinek!

Azt hiszem mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor nagyon fáradtak vagyunk, de egyszerre mehetnékünk is van. Így volt ez velünk tegnap este is, így komolyan mérlegeltük, hogy miből van több: fáradtságból, vagy kalandvágyból. Egy időre úgy tűnt a fáradtság győzött, így elmentünk a boltba a vacsoráért. Nevezetesen vettem Carrefourre baguette-t és Carefourre camambert, és komolyan elgondolkoztam egy Carefourre törzsvásárlói kártya beszerzésén is. Trixi csodabőrőndjéből előhúzott egy fehér, ámde sokkal kevésbé nyulat, inkább nevezném TÉLI SZALÁMINAK!!!!

Vacsoránkkal jól belakva, úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. A Project X-re esett a választásunk, amit még egyikünk se látott. Feküdtünk az ágyon és néztük a hatalmas partyról szóló alkotást és eszünkbe ötlött a gondolat, hogy biztos normális dolog 19-20 évesen, Párizsban, péntek este, miközben tudunk elérhető összejövetelről, inkább otthon ülni és filmezni? Nem, nem az.

Így hirtelen ötlettől vezérelve elindultunk a város másik felébe este 11 fele. A Panthéon közelében lévő hely elképesztően tömött volt, az emberek az utcán álltak, pedig csak egy szimpla bárról volt szó (na de nem a Szimpláról, haha) Inni egészségügyi és financiális okokból sem akartunk, ezért inkább egy kisebb sétára vállalkoztunk, amiből egy elég jó kis hógolyózás lett. Oh, el is felejtettem említeni, hogy itt eléggé nagy havazás volt, és még most is van, vagy 20 cm hó

.

Ez érdekesen hat az itteniekre, főleg abban nyilvánul meg, hogy mindenki dobál mindenkit függetlenül attól, hogy az illető játszik-e vagy sem. Volt két srác, akik azt kiáltozták, hogy attaque debordement! és mindenkit dobáltak. Az utunkból elég nagy séta lett, amit képeken is megörökítettünk. De ez a hóval fedett város... Mivel minden fehér volt, az ég alja is barnásan fénylett és hajnali 1 fele is elég világos volt, ahhoz, hogy vaku nélkül fényképezzünk. Minden csendes volt, a metróban pedig kellemes hajléktalanszag, de nagyon jó kis este volt!

Bocsánat mindenkitől a késésért, de nem kell aggódni, a közvetítés folytatódik!

Nem olyan könnyű visszagondolni egy nap távlatából, ekkora időtávnál már néha homályba vésznek az események, de megpróbálom felkutatni őket emlékezetem labirintusában.

Feltöltöttük a telefonkártyáinkat, ami így leírva nagyon egyszerűen hangzik, de a valóság néha eltér, a papírra vetett dolgoktól. Igazi csapatmunka volt ez a kis feladatocska, köszönhetően annak, hogy valószínűleg nagyon sokba kerülhet angolul felvenni a telefonoperátoros dolgokat.

Ez a telefonos dolog azért volt fontos, mert ez volt a kiindulópontja egy nagyon kedvező eseménysornak, miszerint megkaptam a várt hívást a főbérlőtől, így meg tudtuk nézni Wade-del a lakást, ami tetszett neki, így úgy döntöttünk kivesszük, majd felhívtuk (látjátok milyen fontos szerepet tölt be a telefon?) a főbérlőt, aki azt mondta rendben, így szombaton kettő órakor költözünk!!!!

Lakásnézés közben Wade meghívott magukhoz vacsizni, így ittlétem eddigi csúcspontjaként igazi főzött ételt ettem. Egy közepesen átsütött steaket, egy kis gorgonzolás körtesalátával. Legalábbis így éreztem, a valóságban tészta volt, borsó, és egy kis zöldséges szósz. Az este folytatásaként szép kis társaság gyűlt össze, akikkel elmentünk egy bárba, ami nem kicsit volt tömött, így tovább álltunk a McDonald's-ba.

Ekkor lehetett éjfél, és ugyanebben a pillanatban ért a felismerés, másnapi reggel egy csodálatos Sciences Po metodológia szerinti előadást kellene tartanom. Így egy pillanatra elgondolkodtam, hogy haza kéne menni, de ez a pillanat el is múlt, így még szocializálódtunk egy kicsit. Így eshetett meg, hogy egy életre megtanultam, hogy a breast és a chest nem szinonimái egymásnak...

Mikor visszamentünk  hotelbe, elértük a csúcspontot, mert miután megküzdöttünk a sárkánnyal, felköltöztünk a legfelső emelet legtávolabbi szobájába, ahol várt ránk a királylán... Akarom mondani felcipelhettem újból a csomagokat hajnali 2 fele az ötödikre...

Az eddigiekből sejthető, hogy a mai ébredés nem ment zökkenőmentesen, de valahogy sikerült megoldanom, hogy egyek is és az előadást is elkészítsem kb. 1 óra alatt, így a dolgok menete kielégítően folytatódott.

Óra után elmentünk megkeresni egy Crous éttermet, ahol 3,60-ért több fogásos ebédet kapni. Mennyei volt. Olcsó és jó. Igazi kincs az ilyen itt Párizsban. Ez után összefutottunk két magyar sráccal, akik nem vettek részt a welcome programon, és elkísértük őket az orientációs előadásukra, habár az igazi cél egy újabb sciences po-s szatyor szerzése volt.

Mikor sétáltunk a metró felé Trixivel arról beszélgettünk, hogy mit kéne tennünk még ahhoz, hogy igazi párizsivá váljunk. Szerintem ez egy mission impossible, hacsak nem dobnak be minket egy darálóba és adnak hozzánk kevés fűszert, szóját, plusz finom ízű tartósítószereket.

Hazajöttünk, majd megborotválkoztam, amit jól mutat a kép is. Némelyekben felmerülhet a kérdés, miért így?

Miért térdelek az ágy mellet az ajtóban újságpapírokon, kezemben egy mini tükörrel, hisz a fürdőszobában kéne állnom egy szép nagy, fényes tükör előtt. Tudjátok a Palace Hotelben nem minden úgy működik, mint a mi világunkban, Itt egy szobába egy darab konnektort tesznek, macska rohangál néha a recepció körül, és a recepciósokat egyes külföldiek mind Pierre-nek hívják függetlenül attól, hogy nők-e, vagy férfiak. Itt normális, ha a plafonon van egy lyuk, ami kienged minden meleget a szobából, ahova csak egy fűtőtestet adtak, és a wi-fi csak az első emeletig ér fel.

De ezért szeretjük ezt a világot, amit nem lesz olyan jó itt hagyni holnap.

(és igen, rájöttem, hogy kell képet beszúrni...8 nap után...)