Először is itt egy kép Wade-ről, a lakótársamról:

Most pedig elmesélek egy történetet. Il était une fois, amikor egy csöppnyi 10 milliós város irányítói úgy döntöttek, hogy metrót építenek szeretett lakóiknak. Először építettek egyet, majd kettőt, majd hipp-hopp lett belőle több, mint 20 darab. A helyiek pedig boldog voltak, hogy egymáshoz simulva utazgathatnak reggelente. Egy nap ebbe a városba tévedt egy diák a messzi Hongrie-ból, ahol metróból kevés van, ami van az is elég öregecske, vagy folyton lerobban. Viszont ezeken a nüansznyi különbségeken gyorsan túllendült diákunk, egy dolgon azonban fennakadt. Miért nem építették nagyobbra a metrót? Ha az ő kicsiny 2 milliós városában olyan szép nagy és tágas lyukakat tudtak fúrni, akkor vajon itt miért nem?

Miközben az ici-pici metrókocsikban könyökét valakinek a gyomorszája mellett biztonságban érezve utazott ezen gondolatait hangosan is kimondta. A metrótól boldog helyiek pedig furán néztek rá és valószínűleg ilyen kérdéseket tettek fel magukban: Miért nem boldog, hisz metrón utazhat? Milyen fura nyelven beszél? Fura, hogy nem értem amit mond, de miért is beszél magában?

De hiszen, mint tudjuk mindennek oka van, az is gyorsan kiderült, hogy diákunk miért pont ebbe a kicsiny metrókkal átszelt városkába került. Alapvetően tanulni jött ide, de arra nem számított, hogy ilyen hamar egy, a fizikát alapjaiban megrengető összefüggésre jön rá, miszerint a tér nem tágul, viszont az emberek összenyomhatóak.™ Vegyünk egy példát: Tegyük fel, hogy az ember felszáll a 13-as metróra a Brochant állomásnál, ami annyira tömött, hogy csak a második szerelvényre fér fel. Erre is csak úgy, hogy nagyon erőszakosan, már-már az udvariatlanság határait súrolva tolakszik. A metró most kínkeservesen becsukja ajtajait, majd továbbhalad a La Fourche állomás felé, ahol szintén hatalmas tömeg várakozik. Laikus szemlélő lehet, hogy elkezdené sajnálni őket, hogy milyen kár, hogy nem fognak felférni, de hatalmasat tévednek. Mire a metró újra becsukja ajtajait a peronon álló hatalmas tömeg felszivárgott a metróra. Mondhatnánk, hogy biztos a leszállók helyét foglalták el, de nem, mert nem voltak leszállók, vagy ha voltak is, számuk minimális volt. Ekkor jut a metrón végletekig összenyomott diák a felismerésére. És voilá, így születnek a Newton almájához hasonló anekdoták.

A továbbiakban diákunknak valahogy sikerült az átszállás is a hasonló paraméterekkel rendelkező 12-es metróra. majd viszonylag korán meg is érkezett az áhított állomásra. Hogy nehogy véletlenül korábban érjen oda, biztos, ami biztos eltévedt, majd csak az utca 66-os számánál vette észre, hogy neki tulajdonképpen az lenne a jó, hogy ha a házszámok csökkenő tendenciát mutatnának a 13 irányába, nem pedig a végtelent céloznák meg. Végül eljutott az épületbe, ahol meghallgatta élete első óráját ezen az egyetemen. Tulajdonképpen ezért jött ebbe a városba, habár erről néha hajlamos volt megfeledkezni.

Az órája után meglátogatott egy étkezdét, ahol egy jó kiadósat ebédelt csekély összegért, majd úgy döntött meglátogatja a helyiek labirintusát, amit ők csakúgy neveznek: La bureaucratie. Az egyik bejárat pont egy helyi bankban volt, ahol rögtön el is tévedt a különböző szerződések és számla-kérelmek erdejében, de szerencsére még épp időben megtalálta a kiutat, ám a célját, hogy megszerezze a neki kellő fényes, vékony, műanyag, téglalap alakú tárgyat a labirintus közepéből, sajnos nem sikerült elérnie.

Kalandjai után hazatért, és úgy döntött, boldogan él, míg meg nem hal és megnézni a Magyarország-Lengyelország nyolcaddöntőt a kézilabda világbajnokságon, ha talál hozzá streamet.

Ne fuss el véle, mert még nincs itt a vége! Folyt. köv.